A nap, amely megtréfálta a medvét

A völgy fölött vastag, szürke felhők úsztak azon a reggelen, olyan puhák és lomha mozgásúak, mintha maguk sem tudnák eldönteni, merre tartsanak tovább. A hegyoldalban, egy mohával benőtt barlang szájában ébredt a medve. Nagyot nyújtózott, roppantak az ízületei, s ahogy minden áldott nap, kilépett a szabadba, hogy megnézze az árnyékát.

Máskor az árnyék ott ült mellette, hosszú volt vagy rövid, de mindig hűséges. Most azonban a kövek nedvesen csillogtak, a fű tompa zöldben álldogált, és sehol sem látszott az a jól ismert, bundás körvonal.

– Hát te hová lettél? – morrant fel a medve, és ide-oda forgolódott. – Talán elhagytál engem?

Körbejárta a rétet, felmászott egy kisebb sziklára, még a pocsolyák fölé is hajolt, hátha ott bújik meg. Semmi. Mintha a nap megfeledkezett volna róla.

A bizonytalanság lassan a mellkasába kúszott. Ha nincs árnyéka, vajon létezik-e igazán? Vagy csak álmodja saját magát? Ezen töprengve indult el az erdő felé, mert az éhség nem várhatott, akkor sem, ha az ember… vagyis a medve kissé elveszettnek érzi magát.

Az ösvényen összefutott a rókával, aki kíváncsian végigmérte.

– Olyan képet vágsz, mintha megetted volna a tegnapot – jegyezte meg vigyorogva. – Mi bánt?

– Eltűnt az árnyékom – mondta komoran a medve. – És ha az nincs meg, honnan tudjam, merre menjek?

A róka az ég felé pillantott, ahol a felhők makacsul takarták a napot.

– Néha nem látunk mindent – felelte. – Attól még az ott van.

A medve nem volt egészen megnyugtatva. Tovább ballagott, míg el nem ért a patakhoz, ahol a szarvas ivott.

– Te látsz engem? – kérdezte a medve halkan.

– Hogyne látnálak – mosolygott a szarvas. – Még a vizet is megzavarod, ahogy idejössz.

A medve lenézett a víztükörre. Ott volt a képe, kissé homályosan, a fodrozódó hullámok között, de kétségbevonhatatlanul az övé.

Ahogy telt a nap, a felhők lassan ritkulni kezdtek. A nap egy pillanatra átbújt köztük, és a medve lába mellett megjelent valami sötét folt. Nem volt tökéletes, remegett és töredezett, de mégiscsak az árnyéka volt.

A medve ekkor megállt, és elmosolyodott.

– Hát itt voltál végig – mondta csendesen. – Csak nem mindig tudtalak meglátni.

Megértette, hogy nem minden kérdésre érkezik azonnal válasz, és nem minden igazság vetül éles körvonalakkal elé. Mégis tovább kell menni, lépésről lépésre, bízva abban, hogy ami fontos, az nem tűnik el csak azért, mert épp nem látható.

A medve hazafelé indult, könnyebb szívvel. Az árnyéka hol előtte járt, hol mögötte maradt, néha el is halványult, de ő már nem aggódott. Tudta, hogy attól még együtt haladnak tovább.