A Mikulás hajnali útitársa

A decemberi éj szállt a tájra, hó lepte be a fák ágait, s a települések ablakai kíváncsian villantak vissza a csillagfényt. A Mikulás réges-régi szánját maga előtt tolta a hideg éjszakán, amikor hirtelen halk suhanás zavarta meg a csendet. Egy hófehér bagoly szállt le az út szélére, és nyugodt, mély hangon szólította meg a jóságos öreget.

– Ó, Mikulás, látlak lobogó szánoddal, de ez a sűrű köd bizony megnehezíti az utad. Segíthetek neked?

A Mikulás elmosolyodott, s fejét enyhén megrázta, miközben begombolta piros köpenyét.

– Drága bagoly, köszönöm ajánlatod. És valóban, ez a köd vastagabb, mint a legmélyebb erdő árnyéka. Ha velem tartasz, éles szemeddel vezethetsz majd, hogy ne tévedjünk el.

A hóbagoly lehunyta ragyogó szemeit, majd szárnyait lendítve ült fel a szán hátsó részére, ahonnan jól beláthatta az út előtti tájat.

– Induljunk hát, Mikulás! – kiáltotta, és a szán megindult a fagyos úton.

Hamarosan az út mind sűrűbbé vált, a hópelyhek táncoltak a levegőben, és a köd oly vastag lett, mintha ezüstös fátyol vonta volna be a vidéket. A Mikulás szemügyre vette a házakat, mind megjelölve a listán szereplőket, de egy apró, elfeledett ház homályos körvonalai között bizonytalan lett.

– Valaki bújik a köd mögött – mondta a hóbagoly – segítek, nézzük csak jobban!

Kipillantva egy erős sólyomszemével, a bagoly fényes csőrét az ablak felé fordította, s a ködben apró villanást látott.

– Ott van! Egy kiskertben, egy kis gerendaház, ahol él valaki, aki talán elfelejtett ágyra várni ma.

– Ez lehet az, ahol a meleg szívű kisfiú lakik, akinek ajándékot kell vinnem! – harsant a Mikulás hangja, s minden korábbi fáradtság tovatűnt.

A Mikulás a szán elé lendítette a rénszarvasokat, a hóbagoly pedig éles tekintetével utat mutatott, hogy baj nélkül megközelítsék az elfeledett házat.

Mikor leszálltak, halkan lépdeltek az ablakhoz, és a Mikulás az ablakon át megpillantotta a kisfiú arcát, aki álmodó szemmel mosolygott.

– Hát itt vagyok, ne félj! – súgta lelkesen a Mikulás. – Még ha a köd el is takar, egy jóbarát mindig előttem jár.

A hóbagoly csillogó szemmel bólintott, majd a szán visszhangzott halkan a havas utcákon, míg a Mikulás elidőzött a ház felett, hogy minden ajándékát gondosan átadhassa.

Az éj világos maradt, a köd mind lassan szertefoszlott, és a hóbagoly tudta: együtt az igaz barátság világítani fog még a legsötétebb éjszakán is.