A medvebocs első árnyéknapja

A hegyekkel övezett fenyves mélyén, ahol a hó még vastagon takarta az ösvényeket, egy barlang sötétjében mocorgott valaki. A medvebocs eddig csak az anyja meleg szőrének illatát ismerte, a barlang falának hűvös érintését és az álmok kusza, mézes képeit. Február elején azonban valami új hívta. A fény. A szél. A világ.

– Gyere csak – dörmögte az anyja, amikor látta, hogy a bocs már nem tud nyugodtan aludni. – Ideje egy kicsit kinézned.

A medvebocs félénken kikukucskált. A barlang szája előtt vakítóan csillogott a hó, és a téli nap alacsonyan ült az égen. Amikor kilépett, a hideg megcsípte az orrát, a talpa alatt megnyikordult a jég. Ekkor vette észre. A lábai mögött, a hóra vetülve ott lapult valami sötét. Valami nagyobb, mint ő maga gondolta volna.

– Anya… – suttogta remegve. – Valaki követ.

Az anyamedve lehajtotta a fejét, és elmosolyodott.

– Hol?

A bocs megfordult, de a sötét alak is megfordult vele.

– Nézd! Ott van! Hosszú karjai vannak, és olyan, mintha rám bámulna!

A szíve hevesen vert. Megpróbált elszaladni, de az árnyék vele futott. Leült, az árnyék is leült. Felágaskodott, az árnyék óriásira nyúlt.

– Ez egy szörny – nyüszítette. – Vagy egy téli szellem.

Az anyja halkan felnevetett.

– Ez a saját árnyékod, kicsim.

– Az enyém? De hát… ilyen nagy sosem voltam!

– Azért látod ilyennek, mert nősz. A nap alacsonyan jár, és megmutatja mindazt, ami benned rejlik.

A medvebocs óvatosan közelebb lépett az árnyékhoz, mintha megérinthetné. A mancsa alatt semmi sem volt, csak hideg hó.

– Akkor nem bánt?

– Nem. Figyel téged, tanul tőled. Ha bátor vagy, ő is az lesz.

A bocs elgondolkodott. Felemelte a fejét, kihúzta magát. Az árnyék vele együtt magasodott.

– Akkor ez jó dolog?

– Az első árnyéknapod – bólintott az anyja. – Amikor először látod, kinek készülsz.

A fák közül ekkor előbújt egy róka, bundája vörösen izzott a fehérségben.

– Na végre! – kiáltotta. – Új árnyék a völgyben! Ez mindig azt jelenti, hogy közeleg a tavasz.

– Tényleg? – kérdezte a bocs csodálkozva.

– Persze – nevetett a róka. – Minél nagyobb az árnyék, annál erősebben süt majd a nap hamarosan.

A medvebocs büszkén nézett maga mögé. Már nem félt. Sőt, barátságosan integetett a sötét alaknak, amely ugyanúgy integetett vissza.

– Azt hiszem, tetszik – mondta. – Olyan, mintha emlékeztetne arra, hogy nem maradok mindig kicsi.

Az anyja megsimogatta a fejét.

– Így van. De ne siess. Minden növekedésnek megvan az ideje.

Ahogy a nap lassan továbbcsúszott az égen, az árnyék rövidülni kezdett, majd összebújt a bocs lábánál. A medvebocs mély levegőt vett, tele a jövő ígéretével, és tudta, hogy ettől a naptól kezdve nemcsak a teste, hanem a bátorsága is növekedni fog.