A medve és a hosszú árnyék

A reggel hűvös volt az erdőben, a fák törzsei közt vékony ködpamacsok bujkáltak. A patak csendesen csörgedezett, mintha még ő is álmos lenne. A medve éppen ekkor dugta ki a fejét a barlangja bejáratán, nagyot ásított, és lustán körülnézett.

Amikor azonban megmozdult, valami szokatlant látott. A földön előtte egy hatalmas, elnyújtott sötét folt terpeszkedett, messzebb ért, mint bármelyik árnyék, amit addig ismert. Ahogy a medve lépett egyet, az árnyék is lépett vele.

– Mi a morszéfogó történt? – mordult fel, és riadtan hátrált. Az árnyék vele együtt hátrált.

A medve szíve hevesen vert. Arra gondolt, talán egy új, ismeretlen lény lopakodik utána, egy fekete, hangtalan óriás, amely csak a megfelelő pillanatra vár.

– Hallod-e, te ott! – kiáltotta, összeszedve minden bátorságát. – Maradj távol tőlem!

Az árnyék persze nem felelt. Csak nyúlt tovább a mozdulataival együtt, hosszú karjai egészen a bokrokig értek. A medve ijedtében leült egy kidőlt fatörzsre, és két mancsával a fejét fogta.

Ekkor a bokrok közül előugrott a róka, aki már jó ideje figyelte a jelenetet.

– Miért ülsz itt ilyen sápadt képpel, komám? – kérdezte kíváncsian.
– Van mögöttem valami rettenetes – suttogta a medve. – Bárhová megyek, követ. Nézd csak, milyen hosszú!

A róka odapillantott, majd felnevetett.
– Az csak az árnyékod.
– Az enyém? – kerekedett el a medve szeme. – De hát miért olyan hatalmas?

A róka leült mellé a fűbe, és a horizontra mutatott.
– Nézz fel az égre. Látod a napot? Még alacsonyan jár. Ilyenkor minden árnyék hosszúra nyúlik. Nem ellenség, csak jel.

– Jel? Minek a jele? – kérdezte a medve bizalmatlanul.
– Annak, hogy a nap emelkedik. Ahogy feljebb kerül, az árnyékod rövidebb lesz. Próbáld csak ki.

A medve óvatosan felállt. Lépett egyet, kettőt, és figyelte a földet. Az árnyék valóban követte, de mintha már nem is tűnt volna olyan fenyegetőnek. Egy idő múlva mintha picit össze is húzódott volna.

– Hát tényleg – mormolta. – Akkor ez eddig végig én voltam?
– Bizony – mosolygott a róka. – Néha attól félünk a legjobban, amit nem értünk.

A medve elgondolkodva nézte a nap lassú útját az égen. Ahogy az idő telt, árnyéka egyre rövidebb lett, míg végül csak szerényen kuporgott a lábánál.

– Tudod – mondta végül –, azt hittem, valami rossz követ engem. Pedig csak a reggel volt hosszú.

A róka nevetve állt fel.
– Az erdő tele van ilyen dolgokkal. Nem minden ijesztő az, aminek elsőre látszik.

A medve bólintott, és mélyet szippantott a friss levegőből. Már nem félelemmel, hanem kíváncsisággal indult el az erdei ösvényen, és amikor lenézett, csak egy rövid, ismerős árnyék lépdelt mellette, hűségesen, egészen csendben.