A medve és a februári napfény

A tél utolsó napjai úgy ültek a hegyoldalon, mint fáradt madarak a dróton. A fák kérge még dermedten roppant, a patak felszínén jégcsipkék csillogtak, de a levegőben már volt valami új: egy óvatos ígéret. Bendegúz medve ezt érezte meg először, mielőtt még felébredt volna. Álmában mézet kavart a napfény, s amikor kinyitotta a szemét, tudta, eljött az ideje, hogy kilépjen a barlang sötétjéből.

Lomhán kúszott a kijárat felé, bunda a sziklához súrlódott, s ahogy kidugta az orrát, meleg cirógatta meg. Februári napfény volt az, halvány, mégis bátor. Bendegúz kilépett, és akkor meglátta: a lába előtt hosszú, komoly alak terült el a havon. Az árnyéka. Megállt, fejét félrebillentette, mintha egy régi ismerőssel találkozna.

– Hát te ki vagy? – morrant fel, félig tréfásan. – Tavaly mintha rövidebb lettél volna.

Az árnyék hallgatott, de a nap egy felhőt odébb tolt, és az alak megnyúlt, majd összébb húzódott. Bendegúz hunyorított. Eszébe jutott nagyapja, a vén medve, aki egyszer így szólt: a fény nemcsak mutat, hanem kérdez is.

– Azt akarod mondani, hogy maradjak még? – dörmögte Bendegúz, és körbenézett. – Vagy hogy menjek?

A közeli bokorból ekkor egy cinke rebben fel, tollát felborzolta a szél.

– Menni mindig lehet – csipogta. – De néha elég csak megmozdulni.

Bendegúz elmosolyodott. Lábával megérintette a havat, amely alatt nedves föld lapult. Valahol csobogás felelt, a patak kezdett lélegezni. A medve megérezte a gyomrában a korgást, de nem volt benne kapkodás, inkább kíváncsiság.

– Ha most visszamegyek aludni, kimaradok valamiből – mondta halkan, önmagának. – Ha maradok, talán vár még rám a tél. De ha elindulok…

Az árnyék megint mozdult, ezúttal rövidebb lett. Bendegúz megértette. Nem arról volt szó, hogy pontosan megmondja, mit tegyen. Csak tükröt tartott. A változás nem dörgött, nem parancsolt, csak ott állt, csendesen, a fényben.

– Jól van – sóhajtott fel. – Kezdem kicsiben.

Elballagott a patakig, megnyalta az olvadó jeget, s hagyta, hogy a hideg felrázza. Később talált néhány tavalyi bogyót, még ráncosan is édesek voltak. A nap egyre feljebb kapaszkodott, a hegyoldalban árnyékok vándoroltak.

Amikor Bendegúz visszanézett a barlang felé, már nem félt. Az árnyéka most mellette lépkedett, szelíden.

– Maradhatsz – mondta neki. – De én megyek tovább.

És ahogy elindult a fák közé, február napfénye a hátán csillant, nemcsak az időjárást ígérve, hanem egy új kezdet halk, biztos lépteit.