A maszk, amely nevetni tanított

A kisfiú, akit Benedeknek hívtak, ritkán nevetett. Nem azért, mert nem tudta, hogyan kell, hanem mert a napjai inkább voltak szürkék, mint színesek. Az iskola udvarán gyakran félrehúzódva figyelte a többieket, ahogy kergetőznek, mintha egy vastag üvegfal választaná el tőlük. Közeledett a farsang, és Benedek ezt is ugyanazzal a csendes beletörődéssel fogadta, mint mindent.

A jelmezboltban azonban valami különös történt. A polcok roskadoztak a csillogó koronáktól, állatfülektől és tollas kalapoktól, de Benedek tekintetét egy egyszerű, halvány fakék maszk ragadta meg. Nem volt rajta mosoly, sem szomorúság, az arca üres volt, akár egy tó, amelynek mélyén mégis valami mozgolódik.

– Ezt szeretném – mondta halkan.

Amikor a maszk az arcára került, Benedek megrezzent. Valami alig hallható hang szűrődött ki belőle, mintha egy aprócska kacaj bujkálna a füle mögött.

– Hallottad? – kérdezte az édesanyját.

– Csak képzelődsz – mosolygott a nő. – Néha a dolgok sokkal különösebbnek tűnnek, mint amilyenek valójában.

A farsangi bál estéjén a tornaterem tele volt színekkel és hangzavarral. Benedek a fal mellett állt, mázsásnak érzett cipőkkel. A maszk alatt ismét megszólalt az a furcsa nevetgélés, most egy hangyányival erősebben.

– Ne félj – suttogta egy vékony hang. – Kezdjük kicsiben.

– Ki beszél? – lehelte Benedek.

– Én. A maszk. Nem kell rögtön hangosan nevetni. Elég, ha engeded, hogy megcsiklandozzon valami belül.

A terem közepén egy bohóc megbotlott, és a parókája a földre esett. A többiek kacagtak. Benedek először csak érezte, hogy a szája sarka megrándul.

– Látod? – szólt a maszk. – Ez már majdnem az.

Később egy kislány lépett oda hozzá, pillangónak öltözve.

– Táncolsz velem? – kérdezte.

Benedek szíve hevesen vert. A maszk halk, biztató kacajt hallatott.

– Próbáld meg. A vidámság nem ajándék, hanem lépésről lépésre tanulható dolog.

A zene elindult, Benedek lába eleinte ügyetlenül mozgott, de amikor meglátta, hogy a pillangó szárnyai minden fordulásnál megremegnek, valami elszabadult benne. Egy apró nevetés kicsúszott a torkán, igazi, meleg hang volt.

– Ez az! – nevetgélt a maszk, majd lassan elcsendesedett.

A bál végén Benedek levette a maszkot. Többé nem hallatszott belőle semmi. Mégis, amikor körbenézett a teremben, és integetett új ismerőseinek, a mosoly már ott maradt az arcán.

Hazafelé menet az édesanyja ránézett.

– Jól érezted magad?

– Igen – felelte Benedek, és ezúttal nem kellett hozzá maszk. – Azt hiszem, megtanultam nevetni.