A magányos rénszarvas kalandja

Az északi égbolt alatt, ahol a hó mindig puha takaróként borítja a végtelen hómezőket, élt egy magányos rénszarvas, akit Erkinek hívtak. Erki nem volt olyan, mint a többiek; talán azért, mert különbözött a szarvainak formája, vagy mert a többiek sosem vették igazán észre, mindig egyedül bolyongott az erdőben. Egy hideg téli napon úgy döntött, hogy többé nem vár arra, hogy mások megértsék, ő is része lehet a csordának.

Ahogy lépkedett a jeges tájon, egyszer csak halk suttogásra lett figyelmes a fák között. Egy apró, piros tollas madárka ült a legmagasabb fenyő ágán, és vidáman dalolt.

– Szia, Erki! – csipogta a madárka. – Miért vagy olyan egyedül?

Erki sóhajtott, szemei mögött megcsillant a remény.

– Mert a többiek nem fogadnak be. Úgy érzem, más vagyok, és emiatt nem értenek meg.

A madárka egy pillanatra elhallgatott, majd csillogó szemmel így szólt:

– Tudod, néha a különbözőség a legnagyobb erő! Gyere, vezesselek egy különleges helyre.

Erki kíváncsian követte a madarat, mígnem egy hóval borított tisztáshoz értek, ahol egy régi, roskatag faház állt. Belül meleg fény szűrődött ki az ablakokon, és halk zene hallatszott.

– Ez az Öreg Télapó kunyhója – mondta a madárka. – Minden évben itt gyűlnek össze az erdő állatai, hogy együtt ünnepeljék a téli napfordulót. Ez az este a varázslatról és az összetartásról szól.

Erki szíve gyorsabban kezdett dobogni. Még sosem látott ilyen helyet, és bár félt belépni, bátorságát összeszedve bekopogott. Az ajtó kitárult, és egy vidám mókus fogadta.

– Üdv érkezett, új barát! Gyere, ne félj!

Ahogy belépett, egyre több állat fordult felé barátságosan: rigók, nyuszik, még egy öreg hóbagoly is integetett neki. Együtt énekeltek, táncoltak, és meséltek egymásnak régi történeteket.

Ekkor az Öreg Télapó maga lépett elő egy nagy piros köpenyben.

– Erki, hallottam a történeted – mondta mély, melegségre hívó hangon. – Téged választalak ki, hogy vigyázz erre az ünnepre. Azt a fényt, amely összeköt minket, el kell hoznod másoknak is, akik hasonlóan magányosak.

Erki szeme tágra nyílt, hiszen eddig azt hitte, senkinek sem hiányzik. Most azt érezte, hogy végre fontos a helye a világban.

– Mit kell tennem? – kérdezte alázatosan.

– Utaznod kell a havas hegyeken túlra, oda, ahol a csillagok különösen fényesen ragyognak. Ott várnak rád azok, akiknek szükségük van a fényedre – magyarázta Télapó.

Másnap reggel Erki útnak indult, de már nem egy magányos rénszarvasként, hanem lelkes küldöttként. Útja során sok állattal találkozott: egy kedves hólelő rókával, aki segített átkelni a jeges patakon, egy bátor hóbagollyal, aki éjszakánként őrködött fölötte, és egy vidám nyúllal, aki megtanította gyorsan futni a széllel.

Mikor végre megérkezett a csillagos hegyekhez, Erki elővett egy kis csillagszórót, amit kapott az Öreg Télapótól, és felnézett az égre.

– Legyen fény és szeretet mindenkinek, aki magányos – mormolta, majd a csillagszórót meggyújtotta.

A fény ragyogása átszőtte az éjszakát, és messzi vidéken halkan megmozdultak azok a lelkek, akik már rég vágynak társakra.

Erki tudta, hogy csak egy küldetés része ez a nagy varázsnak, és szívében ott égett a remény lángja. Többé nem volt magányos, mert barátai és az ünnep szelleme mindig vele voltak, bármerre is járjon.

Ahogy visszatért az erdőbe, a többiek is megértették, milyen különleges és értékes társa lett az őszinte, bátor rénszarvasnak, aki megtalálta saját fényét, és megmutatta a világnak, hogy a magány is lehet a kezdet egy csodálatos kalandnak.