A Lufikapitány és a Léghajók Csatája
Balázs egy forró nyári éjszakán mély álomba merült, és ekkor kezdődött kalandja a végtelen égbolton, ahol lufik és léghajók úsztak a mélykék ég tengerén. Ő volt a Lufikapitány, a bátor vezér, aki a színes léggömbökből és fából készült léghajók flottáját irányította, hogy megóvja az álomvilág békéjét.
Az álomvilágban minden éjjel a csillagok alatt daloltak a szelek, és a felhők gyapjúszerű vánkosai között álmodók kalauzai szálltak. Ám egyik este sötét felhő gomolygott a távolban, fekete volt, vastag és fenyegető, mintha maga a vihar lelke gyűlt volna össze benne. Ez a felhő nem hozott esőt vagy szellőt, hanem elnyelte a fényt és a reményt, és Balázs tudta: meg kell állítania, mielőtt felfalja az álomvilágot.
– Társak! – kiáltotta, mikor parancsnoki állomásáról végignézett a lebegő hajók csillogó vezérkarán. – A fekete felhő közeledik, ésha hagyjuk, hogy átjárja az álmainkat, az összes szépet elpusztítja! Készüljetek a Léghajók Csatájára!
A legbölcsebb lufi, egy hatalmas narancssárga ballon, aki mindig tisztán látta a szelek útját, tanácsokat adott:
– A felhő fagyos és kegyetlen, de szétfoszlik, ha a légáramlatokat ügyesen irányítjuk. Egyesítsük erejünket, és hozzuk létre a Vihar Szélét!
Balázs bólintott, kiadta a jelet, és a flottában elkezdődött a készülődés. A kisebb léghajók szélkakasokat és iránytűket állítottak be, a nagyobbak pedig hatalmas vásznakat feszítettek ki, hogy minél több szelet ragadjanak meg.
Ahogy a fekete felhő egyre közelebb ért, megannyi fénylő vízhólyagszerű lufi hullámzott az égben. Balázs vezényletével a flottából egy hatalmas viharszél támadt, amely énekelve tombolt, mint a harc dicsősége.
– Most, hajók, támadjatok! – szólt a kapitány.
A léghajók kerekei helyett szárnyakat növesztettek, és zúgva hasítottak a sötét tömeg felé. A felhő harapós hidege próbálta visszatartani őket, de Balázs és bátor társai kitartottak.
A fekete felhő hörgött és botorkált, ahogy a Vihar Szélének szelei belevágtak, apró cseppekre foszlott és végül elillanó köddé zsugorodott. A csillagok visszatértek, fényükben szikráztak a lazacos narancssárga lufik, és a léghajók vidám zümmögéssel hajóztak tovább az éjszakában.
Balázs mély levegőt vett, megőrizve a csapat erejét és a csillagok nyugalmát.
– Ez az álomvilág a mi otthonunk – mondta halkan, miközben a nap első sugarai táncoltak a felhők között. – És amíg együtt repülünk, semmi sem dönthet a fény és a remény fölé.
Ahogy lassan felébredt, mosolyogva gondolt a flottára, amely mindig vár rá a felhők között, hogy megvédje az álmait és álmodói világát.
