A locsolóverset tanuló kisrege
Húsvét előtt a faluban már mindenki serénykedett. Az udvarokban kimeszelték a padokat, a kertekben piroslottak az első virágok, és a gyerekek is nagy titokban gyakorolták a locsolóverseket. A templomkert fölött álló öreg diófára egy heves kis fecske, Palkó költözött be. Olyan gyorsan csattogott a szárnya, mintha mindig sietne valahová, és a diófa ágai között úgy fészkelődött, mintha ott lakott volna mindig is.
Palkó minden reggel felült egy vastag ágra, és figyelte a falut. Hallotta, ahogy a kapuk csikorognak, ahogy a csizmák topognak a poros utcán, és ahogy a gyerekek nevetve ismételgetik a szép szavakat. Némelyik verselésre még a nap is előbbre kúszott az égen, mintha ő is kíváncsi lenne rá.
Egyik délelőtt Palkó a templomkert kerítéséről nézett át a szomszéd udvarba. Ott lakott egy kislány, Mariska, aki piros kendőt kötött a hajába, és egy kis papírlapot szorongatott a kezében. Csöndben állt a körtefa alatt, és csak annyit suttogott maga elé, hogy „szabad-e… locsolni…?”. Aztán megint elhallgatott.
Palkó észrevette, hogy Mariska szeme bizonytalanul rebben, mint amikor a szél meg-megérinti a nádat.
„Miért nem mondod hangosan, kicsi lány?” csipogta a fecske a kerítésről.
Mariska felnézett, és kicsit megszeppent, mert még nem beszélt vele soha fecske. „Félek, hogy elrontom” — vallotta be halkan. „Olyan szép a vers, és ha elakadok benne, biztosan kinevetnek.”
Palkó erre nagyon meglepődött. Ő ugyan nem tudott locsolóverset mondani, de azt tudta, milyen érzés, amikor az ember szíve nagyra és gyorsra ver egy új feladat előtt. Azt is tudta, hogy a bátorság néha nem hangos, hanem nagyon kicsi, alig látható lépés.
Eltöprengett egy sort, aztán hirtelen felragyogott a szeme. „Van ám egy ötletem!” kiáltotta. „Nem maradsz egyedül a verseddel. Segítek neked próbálni.”
Mariska csodálkozva pislogott. Palkó pedig felszállt a diófa tetejére, onnan a templomkert haranglába mellé, majd tovább a házak fölé. Útközben összeszedte a környék vidám hangjait. Felkapott egy kis csengést a kovácsudvarból, egy csöpögő nevetést a konyhakerítés mellől, egy tyúkanyó elégedett kotkodácsolását, sőt még a szél puha susogását is belekeverte a nagy tervébe.
Aztán egyre lejjebb körözött a falu felett, és a sokféle hangból olyan lágy, ünnepi zsongás kerekedett, mint amikor a tavaszi reggel összehajol a napsugárral. Palkó Mariska ablaka elé szállt, és vidáman így szólt:
„Figyelj csak! Mondd utánam, és meglátod, milyen szépen sikerül!”
Mariska mély levegőt vett. A madárka bátorítóan billegett a levegőben, a környék pedig csupa kedves hang lett körülöttük. A kislány összeszedte magát, kiegyenesedett, és megszólalt:
„Zöld erdőben jártam…”
A hangja eleinte picit remegett, de Palkó egy nagy, örömteli körrel a feje felett repült, mintha azt mondaná: csak így tovább! Mariska mosolyogni kezdett, és a következő sor már tisztábban szólt. A harmadiknál pedig már nem félénk volt, hanem büszke, mint a kismadár, amikor először meri elhagyni a fészket.
Mire a vers végére ért, a szomszéd néni is kilépett a kapuba, és úgy mosolygott, ahogy a tavaszi nap süt a friss fűre. „Ej, de szépen szólt!” mondta kedvesen. Mariska arca kipirult, de most már nem a félelemtől, hanem az örömtől.
Palkó nagy elégedetten landolt a diófán. Onnan nézte, ahogy Mariska bátor léptekkel elindul a következő udvar felé a locsolkodók között. A zsebében ott lapult még a vers, de már nem kellett szorosan markolnia. Tudta, hogy el tudja mondani.
Aznap délelőtt a faluban megmaradt valami különös, ünnepi jókedv. A gyerekek egyre bátrabban mondták a verseket, a felnőttek pedig mosolyogva fogadták őket, és mindenütt úgy csillant a nevetés, mint harmat a fűszálakon.
Palkó este a diófa ágán szundikált el, és álmában is tavaszi dallamok ringatták. Mariska pedig még sokáig emlegette, hogy egy heves kis fecske segített neki elhinni: a szép szavak sosem azért vannak, hogy megijesszenek, hanem azért, hogy örömet vigyenek mások szívébe. És attól a naptól kezdve, ha valami új következett, már nem a félelem jutott először eszébe, hanem a mosoly, amellyel a locsolóversét elmondta.
