A locsolóverset tanuló kis ködmön
Bence, a pöttöm falu végi libás fiú, már kora reggel talpon volt. A nap még csak pipiskedve kukucskált be a kertjük végében álló almafa mögül, de ő máris ott szaladt a libák körül, mert tudta, hogy nagy nap ez a mai. Húsvét volt, és Bence nagyon készült a locsolkodásra.
Otthon már illatozott a kalács, a konyhában pedig a nagymama hímzett ködmöne lógott a fogason. Régi, barna ködmön volt az, piros virágokkal a szélén, s olyannak látszott, mintha sok-sok tavaszt őrzött volna magában. Bence mindig szeretett belesimulni, mert meleg volt és puha, és egy kicsit olyan érzés kerítette hatalmába, mintha a nagymama ölelése bújt volna bele.
Bence azonban most nemcsak a locsolóvödörrel volt elfoglalva, hanem a verssel is. Tudta ő, hogy illik szépen beköszönni a szomszéd lányokhoz, de a legfontosabb sor mindig megcsúszott a nyelvén. Amikor már majdnem sikerült elmondania, egyszer csak feltörte benne a nevetés.
– Szép napot kívánok, rózsám… izé… – kezdte, aztán el is kacagta magát.
A nagymama egy széken ült a tornácon, és mosolyogva simította meg az ölében pihenő kendőt.
– Ej, Bencikém, a vers nem szalad el – mondta halkan. – Csak nyugodtan, mint a bárányka a réten.
Bence bólogatott, de nem lett könnyebb a dolga. Újra próbálta, a tornácon, aztán a kertben a ribizlibokrok mellett, majd a meszelt kapu előtt is. Minden egyes próbánál azt érezte, hogy már megy, aztán valahogy mégis elcsúszott a közepe. Egyik szót elcserélte a másikkal, a másiknál elharapta a végét, és ettől saját magának is nevethetnékje támadt.
Ekkor történt a furcsa dolog.
Amikor Bence a ködmön zsebébe süllyesztette a kezét, hogy megkeresse az ott rejtőző kis kendőjét, valami puha, papírszerű érintés simította meg az ujját. Óvatosan belenézett, és hát ott bizony egy apró papírcsibe ült, akkora, mint egy dióhéj, sárga volt, mint a frissen kelt napfény, és vidáman billegett a lábán.
– Csicseri-csitt! – csipogta. – Aki siet, az bizony eltéveszti!
Bence tágra nyitotta a szemét.
– Te meg ki vagy?
– Én vagyok a versecskék táncos segítője – mondta a csibe, és máris perdült egyet a ködmön zsebében. – Valahányszor elbotlasz egy szóban, én táncra kelek. Ez a dolgom!
Bence ezen úgy nevetett, hogy még a libák is kíváncsian feléje fordították a fejüket.
– Akkor te egész nap táncolnál – mondta.
– Csak ha nagyon ügyetlenül mondod! – csipogta a csibe, és újabb kört pördült.
Bence újra nekiveselkedett. Lassabban beszélt, mint addig. Nézte a csibe parányi ugrándozását, és rájött, hogy nem is a versen kell nevetnie, hanem az izgalmon. A szíve még mindig dobogott egy kicsit, de már nem futkosott benne összevissza.
Először csak a tornácon mondta el a sort.
Aztán a kertben, ahol a rigó fütyörészett a cseresznyefán.
Végül a meszelt kapu előtt is megállt, egyenesen kihúzta magát, és szépen, tisztán mondta a kedves kis versikét, úgy, ahogyan a nagymama tanította. A papírcsibe ekkor még egyszer utoljára táncra kerekedett a zsebben, majd boldogan elcsendesedett. Úgy látszott, elégedett a munkájával.
Délután aztán eljött a locsolkodás ideje. Bence felvette a ködmönt, kezébe vette az illatos vizet, és elindult a szomszéd lányokhoz. Elöl a kertkapu, mögötte a kis fehér ház, az udvaron sárga virágok ringatóztak a szélben. A két lány, Marciella és Zsuzsi, nevetve álltak a diófa alatt, és várták a locsolókat.
Bence megállt előttük, megköszörülte a torkát, és nagy levegőt vett.
– Én most egy szép verset mondok, aztán locsolok is – jelentette ki bátran.
És mondta. Nem túl gyorsan, nem túl halkan, nem is nevetve, csak szépen, tisztán, ahogy kell. A két lány tapsolt örömében, a nagymama pedig a kapuból nézte őt, és olyan büszke volt, hogy szinte még a ködmön hímzése is fényesebben ragyogott rajta.
Amikor Bence végzett, Marciella egy piros tojást nyomott a kezébe, Zsuzsi pedig egy marék illatos tavaszi virágot.
– Jól mondtad, Bence! – mondták egyszerre.
Bence úgy mosolygott, hogy majdnem a füle tövéig ért a szája. A ködmön zsebében ekkor valami halk csiripelés hallatszott, de ő már tudta, hogy a papírcsibe csak azt suttogja: most már ügyesen ment.
Hazafelé menet a falu felett lágyan szállt a tavaszi szél, a libák a kerítésnél gágogtak, a nap pedig szépen lebukott a domb mögé. Bence boldogan lépdelt, és arra gondolt, hogy a legszebb vers az, amit mosolyogva merünk elmondani.
Attól a naptól kezdve a húsvéti locsolkodás gyerekeknek nem volt többé ijesztő vagy nehéz Bence számára. Csak egy kedves, játékos kaland, amelyben a vers, a nevetés és a tavasz együtt járt kézen fogva. A nagymama pedig még sokáig őrizte a hímzett ködmönt a fogason, mert tudta, hogy abban bizony nemcsak meleg volt, hanem egy apró papírcsibe csintalan emléke is.
