A kívánságok éjféli tava

Messze az erdőn túl, ahol a fák gyökerei összekapaszkodtak, mintha titkokat őriznének, lapult egy tó. Nem volt rajta ösvény, nem mutatta iránytábla, és az év háromszázhatvannégy napján úgy nézett ki, mint bármelyik másik állóvíz: szürke, hallgatag és mozdulatlan. Ám újév éjjelén, pontosan éjfélkor, a felszíne simává vált, akár egy tükör, és megmutatta mindenkinek azt, amit a legmélyén hordozott.

Erről a tóról kevesen tudtak. Az egyikük egy tízéves fiú volt, Márk, aki szerette a csendet, és gyakran elkóborolt egyedül. Az óév utolsó napján a nagymamája mesélt neki róla, miközben a sparheltben pattogott a tűz.

– Ha valaha túl nehéz lesz a szíved – mondta a nagymama halkan –, keresd meg a tavat. De ne kérj tőle semmit hangosan.

Márk nem kérdezett vissza. Tudta, hogy vannak mesék, amelyeket nem szabad boncolgatni, csak megjegyezni.

Aznap éjjel, amikor a faluban durrogtak a petárdák és nevetés szállt a levegőben, ő nesztelenül kisurrant a házból. A hó ropogott a lába alatt, az ég tiszta volt, és a csillagok mintha közelebb hajoltak volna a földhöz. Az erdő nem tűnt félelmetesnek; inkább úgy fogadta, mint aki régóta várt rá.

Amikor a tóhoz ért, megállt a partján. A víz felszíne valóban fényes volt, mintha belülről világítana. Ahogy az órája éjfélt ütött, Márk a vízbe nézett, és nem az arcát látta visszatükröződni.

Egy képet látott: az édesanyját, amint mosolyogva ül az asztalnál, anélkül a fáradt ránccal a szeme sarkában. Látta önmagát is, ahogy nem feszeng, nem fél megszólalni az iskolában, és a többiek figyelnek rá.

– Én ezt szeretném – suttogta, majd ijedten kapta a kezét a szája elé.

A víz megremegett, és halk hang emelkedett fel belőle, mintha maga a tó beszélne.

– A vágy nem kérés – mondta a hang. – Hanem döntés.

– De hogyan? – kérdezte Márk, és most már nem félt.

– Amit látsz, annak az első lépését vidd magaddal innen.

A kép lassan elhalványult, a tó pedig újra sötét lett. Márk értetlenül állt egy darabig, aztán hazament.

Az új év nem hozott varázslatot egyik napról a másikra. Az édesanyja ugyanúgy korán kelt, és ő is ugyanabba az iskolába járt. De amikor az anyja este fáradtan leült, Márk odavitte neki a teát, amit addig sosem tett meg. Amikor az iskolában kérdeztek, reszkető hangon ugyan, de felemelte a kezét.

Egyik este a nagymamája rámosolygott.

– Jártál a tónál, ugye?

– Igen – felelte Márk. – De nem adott semmit.

– Dehogynem – nevetett halkan az asszony. – Megmutatta, hogy mit kell elkezdened.

Ahogy telt az idő, az édesanyja egyre többet nevetett, Márk hangja pedig biztosabb lett. A tó pedig visszavárta a következő újévet, csendben, türelmesen, tudva, hogy nem a vízben tükröződnek a vágyak igazán, hanem azokban, akik elég bátrak elindulni feléjük.