A kisvonat, amelyik mindig sietett

Volt egyszer egy aprócska, piros kisvonat, aki egy csöndes, virágos völgyben zakatolt nap mint nap. A sínek mentén pipacsok bólogattak, a dombok oldalában juhok legeltek, a patak partján fűzfák hajoltak a víz fölé, de a kisvonat ebből alig látott valamit.

Ő ugyanis mindig sietett.

Reggel, amikor a nap éppen csak kikukucskált a hegy mögül, a kisvonat már fújt is egy éleset.

– Pííí! Indulás! Nincs idő álmodozni! Nincs idő nézelődni! Menni kell, menni kell!

A kerekek csak úgy csattogtak a síneken: kattog-kattog, zakat-zakat, egyre gyorsabban, egyre sebesebben. Az utasok néha kapaszkodtak is rendesen, mert a piros kisvonat úgy vette a kanyarokat, mintha versenyben volna a széllel.

– Jaj, de sietünk! – nevetett néha egy gyerek.
– Csak el ne késsünk! – pöfögte büszkén a kisvonat.

Pedig soha senki nem mondta neki, hogy késésben van. Egyszerűen csak azt gondolta, hogy az a legjobb vonat, amelyik a leggyorsabban ér célba.

Az egyik állomáson egy öreg állomásfőnök szolgált. Hófehér bajusza volt, kék sapkája, és olyan kedves szeme, mintha mindig mosoly bujkálna benne. János bácsinak hívták, és már annyi vonatot látott életében, mint égen a csillag.

Egy reggelen, amikor a piros kisvonat szokása szerint füttyentett egy nagyot, és már robogott volna is tovább, János bácsi felemelte a kezét.

– Várj csak egy szempillantást, kisvonat!

A piros kisvonat fékezett egyet. Nem szívesen, de megállt.

– Mi történt? Talán baj van? Talán elkéstem? – kérdezte nyugtalanul.

János bácsi megsimította a bajuszát.

– Nem, bizony. Épp az a baj, hogy mindig csak sietsz. Mondd csak, láttad ma reggel a harmatot a réten?

– Nem láttam, mert jöttem – felelte a kisvonat.

– És hallottad a feketerigót a nyárfán?

– Nem hallottam, mert zakatoltam.

– Azt észrevetted, hogy a patakparton kinyíltak a sárga gólyahírek?

A kisvonat egy kicsit hallgatott.

– Nem… azt sem.

János bácsi közelebb lépett, és megsimogatta a piros mozdony oldalát.

– Próbáld meg ma másképp. Ne csak a megérkezést figyeld. Nézd az utat is, amerre visz a sín. Sok szép dolog elszalad előled, amíg te a sietséget kergeted.

A kisvonat ezt furcsának találta. De János bácsit tisztelte, ezért azt mondta:

– Jól van. Megpróbálom.

Elindult hát, de most nem vágtatott úgy, mint máskor. Először egészen különös érzés volt neki. A kerekei mintha maguktól is gyorsabban akartak volna forogni, de ő visszafogta magát.

Kattogott, zakatolt, de szelídebben.

És akkor egyszer csak meghallotta.

A nyárfa tetején egy feketerigó fütyörészett olyan szépen, hogy a kisvonat majdnem elfelejtett pöfögni. Kicsit odébb a mezőn gyerekek integettek neki, és ő most először észrevette, hogy egyikük a nagymamája sütötte kalácsot tart a kezében. Az illata még a nyitott ablakon át is bekúszott az egyik kocsiból.

A kisvonat meglepetten gondolta:

– Nahát… ez eddig is itt volt?

Ahogy továbbhaladt, a pataknál meglátta a víz tükrén táncoló napsugarakat. A híd alatt egy kacsaúsztatóban sárga pihés kiskacsák csobbantak, a parton pedig egy gólya lépkedett komótosan, mintha ő volna az egész rét gazdája.

A kisvonat akaratlanul is elmosolyodott magában.

Az utasok is másképp utaztak aznap. Egy kisfiú az ablakra tapasztotta az orrát.

– Nézd, anya! Nyuszi szalad a lucernásban!

Az anyukája is kinézett.

– Tényleg. Milyen szép!

Egy kendős néni a kosarára tette a kezét, és azt mondta:

– Így ni. Sokkal kellemesebb ez az út. Még a szívem is nyugodtabban dobog.

A piros kisvonat ezt meghallotta, és valami melegség futott végig rajta a kéményétől a legutolsó kerekéig.

Dél felé azonban megint elfogyott a türelme.

– Jaj, de lassú vagyok! – nyugtalanodott. – Mégiscsak gyorsabban kellene mennem!

És már rá is tett volna egy lapáttal a tempóra, amikor a következő kanyar után meglátott valamit a sínek mellett.

Egy kis sündisznó toporgott ott ijedten. Valószínűleg át akart menni a túloldalra, de megijedt a zajtól, és csak forgolódott tanácstalanul.

A piros kisvonat gyorsan lefékezett.

– Hűha! Ha úgy jövök, mint máskor, észre sem vettem volna! – dobogott benne a felismerés.

Türelmesen megvárta, míg a sündisznó apró lábacskáival átsiet a füvön, aztán eltűnik a bokrok alatt.

A kisvonat ekkor nagyon elcsendesedett.

Most már értette, mire gondolt János bácsi.

Nemcsak a virágok, a madarak meg a napsütés maradtak ki eddig az útjaiból, hanem azok az apró pillanatok is, amikor segíteni lehet, amikor észre lehet venni valakit, amikor az ember… vagy éppen egy kisvonat… igazán jelen van.

Attól a naptól fogva a piros kisvonat nem lett lusta, és nem késett el sehonnan. Ugyanúgy pontosan indult reggelente, és becsülettel vitte az utasokat faluról falura. De már nem rohant fejvesztve.

Volt ideje köszönni a gyerekeknek egy vidám füttyel.

Volt ideje megcsodálni tavasszal a gyümölcsfák fehér virágát, nyáron az aranyló búzatáblát, ősszel a pirosodó szőlőleveleket, télen pedig a hóval behintett fenyőket.

Az utasok megszerették ezt az új utazást. Sokan azt mondták, ezen a vonalon a legszebb a táj. A gyerekek gyakran kérték is:

– Anya, menjünk megint a piros kisvonattal!

A kisvonat ilyenkor boldogan pöfögött, de már nem azért, mert első akart lenni, hanem mert tudta, hogy jó úton jár.

Egyszer este, amikor az utolsó járat után visszagördült az állomásra, János bácsi ott állt a peronon, kezében a lámpásával. Az ég alján már lilult az alkony, és a fecskék alacsonyan szálltak a tetők fölött.

– No, kisvonat – kérdezte mosolyogva –, mit szólsz a lassabb úthoz?

A piros kisvonat halkan pöfögött egyet.

– Azt hiszem, most már értem. Régen mindig csak oda akartam érni valahová. Most meg azt is szeretem, ami közben történik.

János bácsi bólintott.

– Így van rendjén. Az út nemcsak két állomás között van. Az út tele van csodával.

A kisvonat még sokáig gondolt erre azon az estén. Aztán elégedetten pihent meg a kis fűtőházban, miközben odakintről behallatszott a tücskök ciripelése.

És attól kezdve, valahányszor útnak indult, nemcsak a célját vitte a szívében, hanem a rétek illatát, a patak csillogását, a gyerekek nevetését és a világ sok apró szépségét is.

Mert megtanulta, hogy aki mindig csak siet, könnyen elszalasztja a legszebb dolgokat. De aki néha lassít egy kicsit, annak az út is mesévé válik.