A kis mécses története

Egyszer volt, hol nem volt, egy apró, igazán kicsi mécses, amely egy régi, patinás szekrény sarkában lapult. Mindig is arról álmodott, hogy egyszer majd ő lesz az ünnep fénypontja, és ragyogó fényével bearanyozza a helyiséget. Ám amikor elérkezett a karácsonyi est, és minden gyertya fellobbant, a kis mécses szívében szomorúság ébredt: fénye olyan halványka volt, hogy alig látszott a nagy, fényes gyertyák ragyogásában.

– Ó, bárcsak én is olyan fényes lehetnék, mint a többiek! – sóhajtotta a mécses.

Ekkor lépett oda hozzá Kicsi Láng, a régi, bölcs gyertya, aki már számtalan ünnepet megélt.

– Ne búsulj, kis mécses! – mondta kedvesen. – Nem a fényerő számít, hanem az, ami a fény mögött rejlik.

– De én csak halvány vagyok! – panaszolta a mécses.

– Tudod, mitől lesz igazán ragyogó a fény? – kérdezte a gyertya. – Attól, hogy szeretet övezi. Amikor szeretettel gyújtják meg a mécsest, a fénye melegebb, különlegesebb lesz. Nem a fény játéka, hanem a szív ragyogása ez.

A kis mécses kíváncsian hallgatta, majd elhatározta, hogy kipróbálja. Ahogy az ünnepi fények között az emberek egyre közelebb húzódtak egymáshoz, a család legkisebb tagja odaült a mécses mellé, és szívből mondta:

– Szeretlek, kedves mécses. Köszönöm, hogy itt vagy velünk.

Ettől a pillanattól kezdve a mécses fénye nem csak világított, hanem melegen, szeretettel telve ragyogott, mintha belülről égett volna a szeretet lángja. Mások is észrevették: a kis mécses különleges fényben úszott, mely minden szívet megmelengetett.

Aznap este minden gyertya csodájára járt a mécses fényének, és megértették: a szeretet az, amely a legkisebb lángot is a legragyogóbbá tudja varázsolni.

Így hát a kis mécses megtanulta, hogy nem a fényesség mértéke, hanem a szeretet ereje az igazi varázslat az ünnep fényében. És azóta mindig, amikor egy gyertya felgyullad, vele együtt gyúl a szeretet is, mely a világot melegebbé és szebbé teszi.