A kis dínó, aki félt a sötétben

A kis dínó, aki félt a sötétben egy puha, mohával borított barlangban lakott a családjával. Napközben vidám volt és kíváncsi, szaladt a napsütésben, leveleket gyűjtött és sziklákat mászott meg. De ahogy este közeledett, és a nap lassan lebukott a hegyek mögött, a kis dínó szíve egy picit mindig összeszorult.

Nem szerette a sötétet.

Amint a barlang bejáratánál halványodni kezdett a fény, a kis dínó közelebb húzódott az anyukájához.

– Mi van, ha valami ott bújik a sötétben? – kérdezte halkan.

– Csak az éjszaka jön – simogatta meg az anyukája. – Az éjszaka pihenni hív.

De a kis dínót ez nem nyugtatta meg igazán. Amikor minden elcsendesedett, és már csak a szél susogását lehetett hallani, a barlang sarkaiban árnyékok táncoltak. A kis dínó becsukta a szemét, majd gyorsan ki is nyitotta, mert úgy érezte, hogy a sötét még akkor is ott van.

Egy este azonban valami különös dolog történt.

Ahogy a kis dínó kucorogva figyelte a barlang bejáratát, apró, pislákoló fények jelentek meg odakint. Először csak egy, aztán még egy, majd hirtelen egész kis csapat repült be a barlangba.

– Kik vagytok ti? – suttogta meglepetten.

– Mi szentjánosbogarak vagyunk – válaszolták csilingelő hangon. – Az éjszaka fényecskéi.

A pici fények lassan körülötte lebegtek, mint apró csillagok. A sötét már nem volt olyan mély és ijesztő, mert mindenhol halk, aranyos derengés jelent meg.

– Félsz a sötétben? – kérdezte az egyik bogárka.

– Igen… mert nem látom, mi van körülöttem – mondta a kis dínó.

– Akkor nézd meg velünk – súgta egy másik.

A szentjánosbogarak finoman vezették a tekintetét. Megvilágították a barlang falát, ahol érdekes minták rajzolódtak ki. Megmutatták, hogyan csillan meg a kő a halvány fényben, és hogyan ring a mohán a csend.

Aztán az egyik bogárka kirepült a bejárathoz, és intett.

A kis dínó óvatosan utánanézett. Kint az ég tele volt csillagokkal. Sokkal több volt belőlük, mint ahány szentjánosbogár a barlangban.

– Az éjszaka nem üres – mondta halkan a kis dínó.

– Nem bizony – felelte a bogárka. – Tele van fényekkel. Csak figyelni kell rájuk.

A kis dínó ekkor vett egy mély levegőt. A szíve már nem kalimpált olyan gyorsan. A sötét nem tűnt többé fenyegetőnek. Inkább olyan volt, mint egy puha takaró, amin apró fények pihennek.

– Maradtok még egy kicsit? – kérdezte.

– Mindig itt leszünk valahol – csilingelték a bogarak. – Ha figyelsz, meglátsz minket.

A kis dínó visszabújt az anyukája mellé. Most már nem húzta össze magát, nem remegett. A szeme lassan lecsukódott.

A szentjánosbogarak még egy darabig csendesen világítottak, majd egyenként kirepültek az éjszakába.

Attól az estétől kezdve a kis dínó már nem félt a sötétben. Tudta, hogy a csendben fények rejtőznek, és hogy az éjszaka nem ijesztő, hanem tele van apró csodákkal.

És amikor legközelebb valaki egy kedves dínós mesét mesélt az esti lefekvéshez, a kis dínó már mosolyogva hunyta le a szemét, és békésen, nyugodtan elaludt.