A jelmezes tükör

A városka főterén minden évben megrendezték a Maszkabált, ahol a gyerekek hercegnőnek, kalóznak, űrhajósnak vagy éppen vad sárkánynak öltözve vonultak végig a macskaköves utcán. Az ablakokból színes lampionok lógtak, a cukrászda előtt fahéj és karamell illata keveredett, a téren pedig vidám zene szólt.

Aznap délután Lili tündérnek öltözött, csillogó szárnyai a hátán csilingeltek, ahogy lépkedett. Máté félelmetes kalóz volt, fekete szemfedővel és nagy kartonpapír karddal. Zsófi ezüstszínű űrruhát viselt, amit az édesanyja alufóliával díszített. Mindannyian izgatottak voltak, mégis szorongás lapult a szívük mélyén.

– Ugye elég szép a szárnyam? – suttogta Lili, miközben igazgatta a haját.

– Én inkább igazi kalóz szeretnék lenni – morogta Máté. – Olyan bátor és erős.

Zsófi lehajtotta a fejét. – Én meg szeretnék tényleg különleges lenni. Nem csak jelmezben.

A főtér szélén, a régi óratorony alatt állt egy különös, aranykeretes tükör. Senki sem tudta, ki hozta oda. A kerete apró csillagokat és leveleket formázott, mintha élne. A gyerekek kíváncsian közelebb léptek.

– Nézzünk bele! – javasolta Máté.

Elsőként Lili állt elé. Arra számított, hogy a tükör még ragyogóbb tündért mutat majd. De amikor belenézett, a szárnyak eltűntek. A csillámpor sem csillogott többé. A tükörben egy szeplős, barna hajú kislány nézett vissza rá, kissé félénk mosollyal.

– Ez csak én vagyok… – suttogta csalódottan.

– Engedj oda! – türelmetlenkedett Máté.

A kalózruhás fiú a tükör elé lépett. A szemfedő és a kard köddé vált, s ott állt egy vékony, göndör hajú kisfiú, akinek a térdén friss horzsolás piroslott.

– Nem is vagyok félelmetes – mondta halkan.

Zsófi következett. Az űrruha eltűnt, és egy szemüveges kislány állt a tükörben, aki idegesen csavargatta a pulóvere ujját.

A gyerekek némán bámulták a tükröt. A zene a téren hirtelen távolinak tűnt.

Ekkor a tükör felszíne hullámozni kezdett, és halk, meleg hang szólalt meg belőle.

– Miért vagytok szomorúak?

– Mert nem ilyennek szeretnénk magunkat látni – felelte Lili. – A jelmezben különlegesek vagyunk.

– A jelmez csak azt mutatja, amilyen lenni szeretnétek – válaszolta a tükör. – De amit itt láttok, az az, amilyenek már most vagytok.

A felszín újra megmozdult. Lili mögött apró gyerekek jelentek meg, akiknek ő segített felállni, amikor elestek az iskolában. Máté mögött egy kép villant fel, ahogy megvédi az öccsét a nagyobb fiúk csúfolódásától. Zsófi mögött pedig könyvek és rajzok jelentek meg, amelyeket ő készített, tele fantáziával és ötlettel.

– A bátorság nem a kardban lakik – mondta a tükör Máténak. – Hanem abban, hogy kiállsz másokért.

– A varázslat nem a szárnyakban rejlik – szólt Lilihez. – Hanem abban, hogy kedves vagy.

– A különlegesség pedig nem egy űrruhában él – suttogta Zsófinak. – Hanem a gondolataidban.

A gyerekek lassan elmosolyodtak. A tükörben most már nem csak a hétköznapi alakjukat látták, hanem mindazt a láthatatlan fényt is, ami bennük ragyogott.

– Akkor… jelmez nélkül is értékesek vagyunk? – kérdezte bizonytalanul Zsófi.

– Mindig azok voltatok – felelte a tükör.

Amikor újra körbenéztek, a tér zsibongása visszatért. A tükör egyszerű, hétköznapi üveggé vált, aranykerete pedig eltűnt, mintha soha nem is lett volna ott.

Lili levette a szárnyait, és nevetve forgatta meg őket a kezében.

– Tudjátok mit? Szeretek tündér lenni. De szeretek Lili is lenni.

– Én pedig kalóz és Máté egyszerre – vigyorgott a fiú.

– És én űrhajós meg Zsófi – tette hozzá büszkén a kislány.

Kézen fogva futottak vissza a forgatagba. A jelmezek továbbra is csillogtak, a kard suhogott a levegőben, az űrruha zörgött lépés közben. De most már tudták, hogy amit a jelmez csak eljátszik, az bennük valóban ott él.

És a téren sétálók közül talán senki sem vette észre, hogy azon az estén a legnagyobb varázslat nem a maskarákban, hanem a gyerekek mosolyában ragyogott.