A jelmez mögötti barátság

A tornaterem plafonjáról színes papírláncok lógtak alá, a falakon bohócok és csillagok táncoltak a reflektorok fényében. A zene hol vidáman ugrált, hol lassabban kanyargott, mint egy álmos macska. Farsang volt, az évnek az a napja, amikor senki sem az, akinek látszik.

A bejáratnál egy kis sárkány állt meg bizonytalanul. Zöld jelmeze csillogott, a hátán puha tüskék sorakoztak, az arcát pedig aranyszegélyes maszk fedte. A sárkány apró lángokat közvetlen nem fújhatott, de a képzelőerejében igenis hatalmas és bátor volt. Körbenézett, és hirtelen nagyon egyedül érezte magát a sok nevető hercegnő, kalóz és szuperhős között.

A terem másik végében egy ezüstszárnyú bagoly üldögélt a padon. Tollai kékkel és lilával csillogtak, a maszkja mögül kíváncsian figyelte a forgatagot. A bagoly okosnak és kissé komolynak látszott, de a lába idegesen dobolt a padlón, mintha bármelyik pillanatban felszállna.

A zene hirtelen elhallgatott, és egy játékos hang versenyt hirdetett. Minden jelmezesnek párt kellett találnia egy tánchoz. A sárkány tétován emelte fel a kezét, a bagoly pedig ekkor lepattant a padról, és odasuhant hozzá.

– Táncolunk? – kérdezte a bagoly, és oldalra billentette a fejét.

– Igen… mármint, ha nem bánod – felelte a sárkány, és megkönnyebbülten sóhajtott.

A zenére először kissé ügyetlenül lépkedtek, de hamar nevetni kezdtek, amikor egyszerre rossz irányba fordultak. A nevetésük könnyű volt és őszinte, mintha már régóta ismerték volna egymást.

– Te milyen lényt alakítasz pontosan? – kérdezte a bagoly tánc közben.

– Sárkányt. De nem olyat, aki rombol. Inkább olyat, aki barlangokban meséket gyűjt – válaszolta a sárkány.

– Az jó – mondta a bagoly. – Én meg éjszakánként csillagokat számolok. Szeretem tudni, mennyi van belőlük az égen.

A tánc után nem váltak el. Kincskeresős játékban együtt kutatták a tornaterem sarkaiban elrejtett csillámokat, majd a büfénél egymásnak adták az utolsó szaloncukrot, mintha a legnagyobb kincset cserélnék el.

– Furcsa – jegyezte meg a sárkány egy pillanatnyi csend után. – Fogalmam sincs, ki vagy valójában, mégis jó veled lenni.

– Szerintem a jelmez most nem számít – felelte a bagoly. – Amit mondunk, az úgyis mi vagyunk.

Elérkezett a farsang vége. A tanító néni tapsolt egyet, és kérte a gyerekeket, hogy vegyék le a maszkjukat. A sárkány szíve gyorsabban vert, ahogy az ujjai a maszk széléhez értek. Vajon mi lesz, ha a varázs eltűnik?

Egyszerre vették le.

A sárkány helyén egy szeplős, vörös hajú kisfiú állt, a bagolyból pedig egy copfos kislány lett, aki hirtelen elpirult.

Egy pillanatig csak nézték egymást.

– Szia – mondta aztán a kislány. – Én Luca vagyok.

– Én meg Marci – felelte a fiú, majd elmosolyodott. – Ugye attól még barátok maradunk?

Luca bólintott, és nevetett, ugyanazzal a nevetéssel, amit a maszk mögül is ismert.

– Persze. A sárkányok és baglyok barátsága nem tűnik el egy maszk miatt.

Ahogy együtt kiléptek a tornateremből, a papírláncok halk neszezéssel búcsúztak utánuk. A jelmezek a vállukon lógtak, de a farsang varázsa ott maradt bennük, egy titkos, közös emlékként, amelyből igazi barátság született.