A jégcsillár meséje

A régi kastély vastag kőfalai között a tél mindig hamarabb érkezett meg, mint a környék falvaiba. A folyosókon hűvös lehelet járt, az ablakokon jégvirágok nyíltak, s a nagy bálterem mennyezetéről egy különleges csillár függött alá: nem kristályból volt, hanem tiszta, fagyott jégből. Olyan volt, mintha maga a tél formálta volna meg egyetlen lélegzettel.

A kastély lakói tudták, hogy karácsony estéjén, amikor a gyertyák lángja megreszket, és az óra elüti az éjfélt, a jégcsillár megszólal. Nem csilingelt, nem zörgött, hanem mesélt. Hangja halk volt és fényes, mint amikor a hó roppan a csizma alatt.

Az egyik évben a bálterem közepén egy kislány állt, Lilla, aki először töltötte az ünnepet a kastélyban. Vastag kendőbe burkolózva nézett fel a csillárra, amelyben apró fények futottak végig, mintha csillagok ébrednének benne.

– Igaz, hogy beszélni szoktál? – kérdezte félénken.

– Nem beszélek – felelte a csillár –, emlékezem. És az emlékeimet hanggá formálja a karácsony.

A gyertyák lángjai magasabbra kaptak, a terem elcsendesedett, és a csillár mesélni kezdett egy régi időről, amikor a kastély még tele volt nevetéssel és muzsikával. Akkoriban itt élt egy fiatal grófnő, aki minden télen megnyitotta kapuit a falu szegényei előtt, hogy együtt ünnepeljenek. Egy különösen hideg karácsony estéjén azonban eltévedt egy gyermek a hóviharban, és senki nem találta.

– Én láttam őt – suttogta a csillár –, mert akkor még csak egy csepp voltam a mennyezet kőbordáin. Láttam, ahogy a hideg megállítja a lépteit.

A grófnő kilovagolt a viharba, és a gyermeket a kastélyba hozta. Amikor a fiú felébredt a tűz melegénél, a kőfalakról lecsorgó vízcseppek megfagytak a hidegtől, és abból a pillanatból születtem meg én. A tél és az irgalom találkozásából.

– Azóta itt lógsz? – kérdezte Lilla elkerekedett szemmel.

– Azóta – felelte a csillár –, és minden karácsonykor emlékeztetem a falakat, a köveket és az embereket arra, hogy a hidegben is lehet melegség.

Ahogy az utolsó szó elhangzott, egy csepp vált le a jégcsillár pereméről, és eltűnt a kőpadlón. Lilla mosolygott, mert tudta, hogy a mese véget ért. A csillár újra némává vált, ragyogása elhalványult, de a történet ott maradt a szívében.

Később, amikor az évek múltán visszatért a kastélyba, saját gyermeke kezét fogva, a jégcsillár ismét fényleni kezdett. Mert voltak emlékek, amelyek soha nem olvadtak el, csak minden karácsonykor újra megszólaltak.