A jégcsap búcsúja

A tél abban az évben különösen komolyan vette a dolgát. A háztetők vállán vastag, fehér paplan pihent, az ereszekről pedig jégszobrok csüngtek alá, mintha egy óriás finom kristálycsillárokat akasztott volna az emberek házaira. Az egyik eresz alatt, egy csendes kis udvar fölött különleges jégcsap lógott. Karcsú volt és hosszú, belsejében apró buborékok aludtak, mint megannyi befagyott csillag.

Ő volt Csillám.

Csillám nagyon büszke volt a ragyogására. Minden reggel, amikor a nap első sugarai végigsiklottak rajta, szivárványszínű villanásokkal köszöntötte a világot.

– Nézzetek csak! – csilingelte vékony hangján a többi jégcsapnak. – Ma is én ragyogok a legszebben!

A mellette lógó testesebb jégcsap, akit Búbnak hívtak, mélyebb, komótosabb hangon felelt.

– Ne feledd, Csillám, a ragyogás mulandó. A nap nemcsak simogat, hanem búcsút is int.

Csillám ilyenkor csak megcsilingelte magát.

– Ugyan már! Olyan erősen kapaszkodom az ereszbe, hogy engem soha nem győz le a tavasz.

Pedig a tavasz már úton volt. Egyre gyakrabban érkeztek enyhébb szelek, s a nap sugarai egyre tovább időztek a háztetőkön. Egy délután Csillám furcsa bizsergést érzett belül. Mintha apró patakok indulnának útnak a testében.

– Mi történik velem? – suttogta ijedten.

Egy csepp gördült végig rajta, majd lepottyant az udvar kövére.

– Segítség! Elveszítek magamból valamit!

Az eresz halk, rozsdás hangon szólalt meg fölötte. Ő már sok telet és még több tavaszt látott.

– Nem elveszíted, kicsi jégcsap, hanem átalakítod. Ez mindig így van.

– Én nem akarok átalakulni! – tiltakozott Csillám. – Én itt akarok lógni, csillogni, különlegesnek lenni!

Az eresz halkan megnyikordult.

– Az igazi különlegesség nem abban rejlik, hogy örökké egy helyben maradsz.

Ahogy múltak a napok, Csillám egyre rövidebb lett. Belülről egyre áttetszőbbé vált, s már nem érezte olyan erősnek a kapaszkodását.

– Félek – vallotta be egyik este Búbnak.

– Mindannyian félünk – felelte Búb csendesen. – De emlékszem egy régi mondásra: a víz sosem tűnik el, csak új utat talál.

Másnap délelőtt különösen fényesen sütött a nap. Csillám testében hirtelen megindult a folyás. Már nem tudta tartani magát. Egy utolsó, csilingelő sóhajjal elengedte az ereszt.

A zuhanás pillanatnyi volt, mégis végtelennek tűnt. Aztán nem lett koppanás. Nem lett fájdalom.

Csak egy halk csobbanás.

Csillám már nem volt jégcsap. Apró vízcseppként simult bele egy vékonyka tócsa tükrébe az udvar kövén. Érezte, hogy más vízcseppek ölelik körül.

– Üdvözlünk! – csacsogta vidáman egy csepp. – Most kezdődik csak az igazi kaland!

A tócsa lassan csörgedező patakká gyűlt az olvadó hó vizétől. Csillám sodródott, forgott, táncolt a többiekkel. Már nem fentről szemlélte a világot, hanem benne volt minden rezdülésében.

A patak a kert végében álló öreg fa gyökeréhez kanyarodott. A föld szomjasan itta be a vizet, és Csillám egyszer csak sötét, meleg ölelésben találta magát.

– Hová kerültem? – kérdezte meglepetten.

– Egy új kezdethez – suttogta a föld.

Napokkal később a fa ágain apró rügyek pattantak ki. A nedvek között ott volt Csillám is, aki most már nem csilingelő jégcsap volt, hanem életet adó víz. Egyik reggel egy friss, zöld levél született, harmatcsepp csillogott rajta a hajnalban.

Csillám valahogy ismerős ragyogást érzett.

– Hát itt vagyok újra – kacagta immár hangtalanul. – Csak most nem lógok, hanem növesztek.

A nap rámosolygott a levélre, ahogy egykor a jégcsapra tette. A ragyogás nem tűnt el, csak más formát öltött. És bár az eresz alatt már nem függött hosszú kristálycsillár, a kertben sokkal több élet csillogott, mint valaha.

A víz pedig ment tovább, körforgásban, történetről történetre, búcsúból születésbe.