A hóval borított meseút

Az éjszaka sötét leple alatt a Mikulás lovas szánja nesztelen siklott át a hóval borított erdőn. A régmúlt mesék útján barangolt, amelyet csak az igazán türelmes és kíváncsi vándorok ismertek: egy kacskaringós, zegzugos ösvény volt, szélét hó takarta, mintha egy hatalmas fehér takaróval borították volna be. A hópihe halk susogása mindent átszőtt, s minden lépésnél csoda kellet életre.

– Nézd csak, drága rénszarvasom, milyen furcsa ez az út – susogta a Mikulás jókedvűen, miközben egy hatalmas, hóveres ágak közé futó tisztásra ért. – Valahogy más, mint a többi erdei ösvény.

Ahogy a szán kereke átvágott a ragyogó hópelyheken, egy aprócska, csupasz fához ért, amely körül apró tünemények gyűltek össze. A hó lefedte a kis mesevilágot, ahol apró manók szaladoztak, és csillámpor szállt a levegőben.

– Elindultunk a Manók Mezejére! – kiáltotta a Mikulás. – Ez az első mese, melyet meg kell hallgatnunk.

A manók között megjelent egy apró, öreg manó, aki kedvesen mosolyogva meghajolt a Mikulás előtt.

– Üdvözöllek, nagyutazó! – mondta az öreg manó. – Ez az út minden lépése egy-egy mese kapuja, mely előlünk rejtve marad az idő megszépítő fátyla alatt.

– Mesélj hát egyet! – kérte izgatottan a Mikulás.

Az öreg manó így kezdte:

„Egyszer volt, hol nem volt, egy hóember, aki több volt egy átlagos hóemberebnél. Ő volt a tél szelleme, aki mindent befedett a fehér selyemmel. Egy hideg téli éjszakán azonban úgy döntött, hogy éppen hajnalban szeretne egy kis melegséget érezni. Rátalált egy kislányra, aki éppúgy várt az első hóra, mint ő. A hóember és a kislány barátságot kötöttek, és együtt tették szebbé a téli világot.”

Ahogy a mese véget ért, a hó tisztásnál újabb út bontakozott ki a Mikulás előtt, a fák között pedig csillogó gyertyák gyúltak meg.

– Következő állomásunk a Csillagfényes Erdő – mondta a Mikulás –, mert minden mese úgy kezdődik, hogy valaki felnéz az égre, és megkeresi a csillagokat.

Az erdőbe lépve a hó kristályai úgy ragyogtak, mintha apró gyémántok ültek volna meg a bokrokon. Egy szarvas állt a fák között, szarva között egy világító csillagot tartva.

– Ki vagy te, csodás lény? – kérdezte a Mikulás kíváncsian.

– Én vagyok a Csillagtartó Szarvas – felelte a lény mély, tiszta hangon. – Azok történeteit őrzöm, akik az éjszakai égbolton keresik reményeiket.

– Akkor mesélj nekem egy olyan történetet, amelyben a remény vezeti a főhőst! – kérte a Mikulás.

A szarvas így szólt:

„Volt egyszer egy kisfiú, aki minden éjjel kiment a mezőre, és felnézett a csillagokra. Egy csillagot választott ki magának, és elhatározta, hogy annak útját követi. A csillag vezette őt át sötét völgyeken és jeges hegyeken, míg végül elérte álmai városát, ahol meglelte a boldogságot és a kedvességet, amelyet annyira keresett.”

Ahogy a mese végére ért, a hópuha út újra kanyargózni kezdett, mintha sosem akart volna véget érni a történetek sora.

– Minden lépés egy új kaland – gondolta magában a Mikulás, miközben nagy szakállát hópelyhek szőtték be. – Ebben az ösvényben élnek a régi idők meséi, a remény és a barátság varázslatos szövete.

A hóval borított meseút tovább vezetett, és a Mikulás tudta, hogy minden lépésnél új csoda vár majd rá, amelyet szívében visz tovább minden gyermekhez, akik hisznek a varázslatban és a mesék világában.