A hószán története

Messze, egy havas erdő mélyén, ősi faházka állt, melyben egy régi hószán pihent, elfeledve az évszázadok súlyát. Acélvasai megrozsdásodtak, faülései megfakultak, mégis szíve – ha lehet annak nevezni – emlékezett, és mesélni vágyott. Egy régi, havas karácsony éjszakáján történt, hogy ő volt az, aki a gyerekeket elvitte a tündérekhez, akik a fák mélyén laknak.

– Halljátok-e, gyerekek? – kezdte a szán –, én voltam az, aki hideg szánkó nyomán az erdő szívébe vezetett titeket. Képzeljétek csak el, milyen volt az az éjjel!

Aznap a hold tiszta fényben ragyogott, és a hó úgy hullott, mint puha pehely. A fák ágain csillámló jégszívek csilingeltek a szélben, s a levegő tele volt örömteli csodák ígéretével. Én, a régi hószán, ott álltam friss fenyőillattal és száncsengő csilingeléssel körülvéve.

Egyszer csak megjelentek a tündérek, apró termetű, ezüstszárnyú lények, akik a tiszta fagyot és a hó csöndjét őrzik. – Jössz velünk? – kérdezték gyengéden a gyerekektől, akik álmélkodva bámultak rájuk. Megültek hát az én hűséges hátamon, és én végigszántottam velük az erdő szívét, ahol a tündérek ünneptüze világított.

– Nézzétek csak! – suttogtam, miközben a száncsengők dallama összeolvadt a hó ropogásával. – Ez az éjszaka, amikor a csodák összeérnek, és a jégszobrok mesélnek.

Megérkeztünk egy tisztásra, ahol a fák között tündöklő fények úsztak, s a levegőben mézédes illat terjengett. A tündérek körben szőtték az álmokat, énekeltek, és a gyerekek kacagása összeolvadt a csillagos ég dalával. Ott mindenki érezte, hogy a karácsony nem egyszerű ünnep, hanem a szeretet és a varázslat misztériuma.

– Mikor visszaviszlek titeket, gyerekek, – mondtam –, az emlék csillagként ragyogjon szívetekben, hogy örökre megmaradjon a tél titka.

Azóta is, ha lehull a hó, és úgy hallod, hogy csilingel egy régi szán, talán én vagyok az, aki visszahozza az álmokat, és újra átrepít a tündérekhez, ahol a karácsony minden évben újjászületik a mese szívében.