A hópelyhek karácsonya
A messzi Észak jeges vidékein, ahol az ég kékje selymesen simul a hófehér tájra, izgatott hópelyhek gyűltek össze, hogy versenyezzenek. Versenyeztek abban, ki hullhat le leghamarabb, ki érkezik meg elsőként a karácsonyi asztal terítőjére, amelyen másnap ünnepi vacsora várja majd a családot. Mindenki büszkén hintáztatta lámás bájt, s különféle csillogó mintákkal hirdette egyediségét.
– Én leszek az, aki a fenyőágra telepedik – mondta a csillogó, nagy pelyhes Hópihe, karcos dallammal, amit a szél is megirigyelt volna. – Lenyűgözök majd mindenkit ragyogásommal!
– Nem! – csattant fel vidáman a Simike nevű kisebb pelyhes. – Én gyorsan suhanok, és a gyertyák fénye alatt csillogok szépen!
Azonban a legkisebb, legegyszerűbb hópihe, akit csak Picinek hívtak, csendben figyelte a nagyokat. Nem volt különleges minta a testén, se csillogó szélárnyék, csupán finoman lebegő, apró kis kristályokból állt, és gyakran elbújt a nagyobbak között.
– Én… hm, én is szeretnék odakerülni – szólt lassan, szinte meghúzódva – a karácsonyi asztalra. De nem vagyok olyan szép, mint ti…
A többiek nevetgéltek kicsit, de nem bántóan, inkább szeretetteljesen, mert tudták, hogy minden hópihe egyedi a maga módján.
Az éjszaka közeledtével, amikor a csillagok már ragyogtak az égen, a szél felerősödött, és egyik hópihe a másik után elindult a nagy útra lefelé. A verseny lezajlott. A legnagyobbak büszkén hulltak a fenyőágakra és az ablakpárkányokra, csodás mintákat hagyva maguk után.
Picike még mindig a levegőben lebegett, félve, hogy nem elég bátor. De hirtelen megpillantott lent, az ünnepi asztal terítőjén egy kicsiny gyerekkezet. A kisgyerek szeme tele volt kíváncsisággal és várakozással. Pont ott, az asztalon, egy fehér terítőn, olyan pelyhekre vágyott, akik elhozzák számára a téli varázslatot.
„Talán én lehetek az, aki ezt a csodát megadja neki” – gondolta Picike, s végül elszánta magát. Finoman leereszkedett, puha, halk szellőként. Amikor a terítőre hullott, a gyerek felemelte a kezét, és a kis hópihe különleges ragyogással tűnt fel a többi között. Nem volt nagy vagy bonyolult minta rajta, mégis mindenki a különlegességét látta meg benne.
– Nézd csak, anya! – kiáltotta a kicsi. – Ez a hópihe olyan, mintha csak nekem érkezett volna!
Picike megtanulta, hogy nem a méret vagy a ragyogás számít, hanem az, milyen bátor vagy hinni önmagadban, és elhozni másoknak a csodát.
Aznap este a karácsony hópelyhei között ő volt a legkülönlegesebb. És a szél suttogva mesélte tovább a történetét minden hó kristályának, hogy a legkisebb is lehet a legnagyobb csoda.
