A hófelhők pásztora

Messze fenn, ahol a hegyek csúcsai már beleszúrnak az ég puha hasába, egy kis faluban élt egy kisfiú, akit Ábelnek hívtak. A tél ott nem csupán évszak volt, hanem élőlény: csikorgó léptekkel járta az utcákat, deres ujjakkal kopogtatott az ablakokon, és éjszakánként hóval takarta be az alvó házakat. Ábel szerette a telet, mert úgy hitte, hogy a hó nem véletlenül esik, hanem valaki gondosan a helyére teszi minden egyes pelyhét.

Egy este, amikor a kályha már csak parázslott, és a szél különös hangon fütyült a kéményben, Ábel nagyapja mesélni kezdett. Hangja olyan volt, mint egy régi, kopott takaró.

– Tudod-e, fiam – mondta lassan –, hogy a hófelhőket valaki terelgeti odafenn?

Ábel szeme felcsillant.

– Mint a juhokat? – kérdezte.

– Úgy bizony. Van egy pásztoruk. Ő figyel rájuk, hogy idejében érkezzenek, ne legyen se túl sok hó, se túl kevés.

– És mi van, ha eltévednek? – hajolt közelebb Ábel.

A nagyapa sóhajtott.

– Akkor baj van.

Aznap éjjel Ábel nem tudott aludni. A szél erősebben fújt, mint máskor, és a hold körül kusza, sötét foltok gyűltek. Hirtelen halk kopogást hallott az ablakán. Nem ütemes volt, inkább bizonytalan, mint amikor valaki segítséget kér.

Ábel felült, és kinyitotta az ablakot. A hideg azonnal az arcába mart, de odakint nem hópelyhek táncoltak, hanem egy apró, fehér kabátos alak lebegett a levegőben. Szakálla deres volt, szemében fáradtság csillogott.

– Te… te látni tudsz engem? – kérdezte az idegen rekedten.

– Igen – felelte Ábel tétován. – Ki maga?

– A hófelhők pásztora vagyok – mondta az alak, és majdnem kiejtett egy felhődarabot a kezéből. – És bajba kerültem.

Ábel gyorsan magára kapta a kabátját, és kisurrant az udvarra.

– Milyen bajba? – kérdezte.

– A felhők elszabadultak. Nem hallgatnak rám. Ha nem tereljük vissza őket hajnalig, hóvihar zúdul a falura, de máshol meg egy szem hó sem esik majd egész télen.

Ábel lenyelte a félelmét.

– Én segítek – mondta határozottan.

A pásztor fáradtan elmosolyodott.

– Szükségem is van rád. A gyerekek még hallják a felhők suttogását.

Egy pillanat múlva már a levegőben álltak, lábuk alatt összegyűrt felhők remegtek. A hófelhők összevissza kavarogtak, mint megijedt juhok.

– Hé! – kiáltotta Ábel. – Ne féljetek!

A felhők lassan megnyugodtak, mintha valóban meghallották volna. Ábel integetni kezdett nekik, terelve őket a hegyek felé. A pásztor halkan füttyentett, a hang pedig ezüstösen csilingelt az égben.

– Így van, csak óvatosan – biztatta.

Ahogy a felhők sorba rendeződtek, az ég kitisztult, a szél elcsendesedett. Mire az első kakas megszólalt a faluban, minden hófelhő a helyére került.

A pásztor megállt Ábel előtt.

– Nagy segítség voltál. De most mennem kell.

– Visszajön még? – kérdezte Ábel.

– Ha a hó esni kezd, ott leszek – felelte mosolyogva. – És te is tudni fogod, hogy rendben mennek a dolgok.

A következő reggel Ábel az ágyában ébredt. Az ablakon túl csendesen hullott a hó, épp annyi, amennyi kellett. Senki sem tudta, miért volt az a tél olyan egyenletes és békés, csak Ábel mosolygott magában, amikor a pelyheket nézte.

Mert tudta, hogy odafenn, valahol a felhők között, egy pásztor vigyáz rájuk. És néha, ha nagyon figyelt, mintha egy halk füttyöt is hallott volna az égből.