A hóember, aki vigyázott az álmokra
Amikor a falu fölött elnehezült az éjszaka, és a hó úgy borult a háztetőkre, mintha puha paplant terítenének a világra, a főtér közepén álló hóember halk roppanással megmozdult. Szénszemei halvány fénnyel izzani kezdtek, répakarjaiban gyengéd erő ébredt, és a hideg szél suttogását értelmes szavakként hallotta már.
– Ideje – mondta magának mély, jeges hangon. – Az álmok ma nyugtalanok.
A faluban mindenki aludt. A pék halkan szuszogott, és arról álmodott, hogy a kenyerek maguktól kelnek meg. A kislány, Lili, a dunyhája alatt egy hatalmas fehér macival beszélgetett álmában, de a maci szeme mögött már ott lapult a félelem árnyéka. Az öreg órásmestert régi emlékek kergették álmában, amelyek csörömpölve hullottak szét, mint törött fogaskerekek.
A hóember elindult, léptei alatt nem roppant a hó. Amerre járt, a hideg enyhébb lett, mintha maga az éjszaka húzódna kissé távolabb. Tudta, hogy a félelmek ilyenkor kelnek útra, fagyos mancsokkal próbálnak beférkőzni az alvók szívébe.
Az első háznál megállt, Lili ablaka alatt. A kéményből felszálló füst megdermedt egy pillanatra a hóember érintésétől.
– Ne félj – suttogta az ablak felé. – Itt vagyok.
Az álomban a fehér maci hirtelen dorombolni kezdett, szeme meleg fényt árasztott, a sötét árny pedig összegömbölyödve elaludt a sarokban. Lili mosolygott álmában, és mélyebben húzta magára a takarót.
A hóember továbbment, utcáról utcára. Amikor egy különösen makacs félelem elé állt, amely jeges ködként csúszott elő egy kapualjból, megemelte ágszerű karját.
– Vissza a sötétbe – mondta csendesen, de ellentmondást nem tűrően. – Ez a falu alszik.
– A hideg a miénk – sziszegte a köd. – Az éjszaka nekünk dolgozik.
– A hideg az én testem – felelte a hóember. – De az álmok melegebbek nálad.
És valóban, amerre tekintett, apró, halvány fények gyúltak fel: szeretetből, emlékekből, reményből szövődött szikrácskák. A köd lassan szertefoszlott.
Mire a hold elindult lefelé az égről, az órásmester álma kisimult, a pék kenyerei aranybarnán sorakoztak képzeletében, a falu lélegzete egy ütemre lassult. A hóember visszatért a főtérre, és érezte, hogy teste újra dermedni kezd.
– Jó éjszakát – súgta a házak felé.
Amikor reggel a falubeliek felébredtek, senki sem emlékezett pontosan, miért aludt olyan mélyen és békésen. Csak azt vették észre, hogy a hóember mintha mosolyogna, és a szénszemeiben még ott pislákol valami halvány melegség. Az álmok pedig, frissen és épségben, még sokáig elkísérték őket a nappalban is.
