A hóember, aki életre kelt

Az ünnepek közeledtével a kis faluban vastag hótakaró borította a háztetőket és az utcákat. A gyerekek boldogan szaladtak jobbra-balra, hóangyalt készítettek, hócsatáztak, de legfőképp egy hóembert építettek a domboldalon. A hóember nem volt akárki: egy barna kalap díszelgett a fején, szép selyemkendő tekerte körbe a nyakát, szemei szénből, szája pedig régi gombokból állt, míg orra egy élénk narancssárga répa volt.

– Csodás hóember lettél, Pistike – mondta a legkisebb testvér, Anna, miközben lélekszakadva elnevetgéltek társával, Péterrel. – Bárcsak életre kelhetnél legalább egy éjszakára! Vajon milyen volna beszélgetni veled!

– Hiszem, hogy a hóemberünk nagyon szeretne velünk játszani – súgta Péter izgatottan. – Még akkor is, ha csak egy éjszakára!

Ahogy az éjféli csengőszó elhangzott a közeli templomtornyokból, s a falu bekukucskált az álom selymes takarója alá, a hóember hirtelen egy halk, zörgető hangot adott ki. A szemei fényesen felragyogtak, a gombokból álló szája mosolyra húzódott, és finoman megremegett a hó. Egy pillanat alatt úgy érezte magát, mintha súlytalan lenne, mégis szívében melegséget érzett, amitől az élet átjárta.

– Szia, gyerekek! – szólalt meg meglepő hangon, ám mégis kedvesen. – Köszönöm szépen a szép kívánságotokat, amitől ma este én is élő lehetek. Mit szóltok, menjünk el együtt kalandozni a faluban?

Anna és Péter szemei elkerekedtek, de gyorsan vidám nevetés tört fel belőlük.

– Természetesen, hóember! – kiáltotta Anna. – Sosem hittem volna, hogy ez megtörténhet!

Így hát a hóember, akit Selyemnek neveztek el sálja után, osonni kezdett az utcákon a gyerekek mellett. Megmutatta nekik a csillagokat az égen, ismeretlen zugokat a faluban, ahol titkos kis ösvények kanyarogtak a fagyos bokrok között. Mesélt a havas tájról, a csöndes éjszakáról, a jégvirágok tündökléséről, s a gyerekek boldogan hallgatták.

– Selyem, el tudsz mesélni egy történetet a hóvilágból? – kérte Péter, miközben egy kicsit megérintette a hóember hófehér mellét.

– Persze – felelte Selyem, és leült a hógolyók mellé.

Elkezdte mesélni, hogyan született a hó, hogyan táncolnak a pelyhek, miként ölelkeznek össze az örök fagy birodalmában a jeges szelekkel.

Minden egyes szóval egyre közelebb érezte magát a gyerekekhez, akik szíve örömében zenéltek. Ám az égbolt lassan átváltozott a szürke hajnal első fényeire, a csillagok elhalványultak, és Selyem érezte, hogy a meleg levegő kezdi olvasztani testét.

– Gyerekek – szólt halkan, szomorúan –, a nap járása azt jelzi, hogy el kell búcsúznunk.

– De Selyem, maradj velünk örökre! – könyörgött Anna, miközben könnyes szemmel ölelte meg a hóembert.

– Szeretnék, de a hó emlékként csak ma este ragyoghat az életben. Vigyázzatok jól egymásra, és soha ne engedjétek el a kívánságaitokat. Ki tudja, talán egyszer majd újra találkozunk – aztán halkan elmosolyodott.

Ahogy felkelt a nap, Selyem úgy dermedni kezdett, mint egy hódarab, hogy aztán újra hóemberré váljon; ám abban a pillanatban mindenki érezte, hogy valami varázslatos történt velük ezen az éjszakán.

Anna és Péter azóta minden télapó alkalmával emlékeznek Selyemre, a hóemberre, aki valóra váltotta minden gyerek legszebb kívánságát, és sosem felejtik, milyen érzés volt, amikor a hó is életre kelt.