A hóangyalok hívása

– Hallod-e, Mikulás! – zengett a hang a sarkvidéki égbolton. A hóangyalok kórusa hideg, mégis édes dallamot csengett, amely a sűrű, csendes éjszakában is messzire hangzott.

A Mikulás, a régi piros köpenyében, pipáját szívva ült a kandalló melegénél a Télapó palotájában, amikor a különös hívás elérte a fülét. Felállt, és az ablakhoz lépve a végtelen hómezőkre nézett, melyeket a hold ezüstös fénye simogatott.

– Ki vagy és mit kívánsz? – kérdezte a mély, barátságos hang a havas éjben.

– Én vagyok a hóangyalok hada – felelte a szélből szőtt hang –, és egy különös üzenetet hozunk. Valahol, a messzi falvak között, egy gyermek lakik, ki ünnepen magányos. Egy olyan lélek, akinek még a csillagok sem hoztak fényt szívébe.

A Mikulás mélyen gondolkodó arcot öltött. Ismerte azokat a kislányokat és kisfiúkat, akik minden évben várták őt, de ez a titokzatos magányos gyermek mintha nem tartozott volna azok közé.

– Hol van ez a gyermek? – kérdezte halkan, mintha félt megszólítani a hideg éj csendjét.

– A hegyek között, ahol a hó meszes köpenybe burkolja a fákat – suttogták a hóangyalok –, egy apró kunyhóban lakik Lili, aki anyjától messze, apja nélkül tölti az ünnepet. Senki sem tud róla, senki sem látogatja, és senki sem mondja neki, hogy szeretett és várják.

A Mikulás tekintete megenyhült. Elhatározta, hogy ez az év nem lehet olyan, mint a többi. Szánjait megrakta a legszebb csillogó ajándékokkal, de aztán egy különleges, puha takarót is vett elő, amelyből szeretet és melegség áradt.

– Induljunk hát, kedves paripáim – szólt a rénszarvasokhoz. – Ma este nemcsak az ajándékokat viszem el, hanem magányt is szelídítek és egy kis csodát.

A Mikulás szánkója csendesen suhanva repült át a csillagos égen, míg végül meg nem állt a havas, apró kunyhó előtt. Lili épp a kályha mellett ült, arcát kezébe temetve, és nem is sejtette, hogy egy különleges vendég érkezett hozzá.

A Mikulás bekopogott, és amikor Lili ajka kitárult, hogy a hideg szélbe meséljen arról, miért ilyen nehéz ez az ünnep, a Mikulás mosolyogva így szólt:

– Nem vagy egyedül, kicsi lány. A világ minden csillaga fénnyel borít téged, és én itt vagyok, hogy meghozzam neked a szeretet melegét.

Lili szemei megteltek örömmel, és a sok magányos éjjeltől megfáradt szív lassan újra dobogni kezdett. A hóangyalok pedig az ablakon túl halk zenéjükkel búcsúztak, tudván, hogy most már nincs egyedül senki sem az ünnep alatt.