A hó utolsó suttogása

A hajnal úgy érkezett meg az erdőbe, mintha puha fehér takarót terített volna minden ágra és levélre. A fák roskadozva álltak a hó súlya alatt, de nem panaszkodtak; tudták, hogy ez még a tél rendje szerint való. A levegő olyan tiszta volt, hogy szinte megcsendült benne a csend.

Az erdő közepén, a nagy öreg tölgy körül különös nesz hallatszott. Nem a szél zúgott, nem is egy állat motozott az ágak alatt. A hó suttogott.

Először csak alig hallhatóan, mintha maga sem lenne biztos a hangjában.

– Ébredjetek, barátaim – szólt lágyan. – Eljött az idő.

A közeli bokor alatt meghúzódó Mezei Nyuszi hegyezni kezdte a fülét.

– Ki beszél? – kérdezte álmosan.

– Én vagyok az – válaszolta a hó. – Az, aki hónapok óta betakart benneteket.

A tölgyfa mély, recsegő hangon szólalt meg.

– Miért hívsz minket ilyen korán, fehér testvér? A hajnal még alig pirkad.

A hó apró, csillogó kristályai megremegtek a halvány fényben.

– Azért, mert búcsúznom kell.

A hír úgy hullott végig az erdőn, mint egy letört jégcsap csengő koppanása. A fenyők összesúgtak, a bokrok levelei megrándultak. A mókus kidugta vörös fejét az odúból.

– Búcsú? – csipogta. – De hát még itt a tél!

– Már nem sokáig – felelte a hó szelíden. – Érzem a föld alatt moccanó magokat. Hallom a patak halk álmodozását a jég alatt. A nap egyre erősebben simogatja a világot. El kell mennem, hogy helyet adjak az újnak.

A Mezei Nyuszi a tappancsára nézett, amely mély nyomot hagyott a fehér takaróban.

– De mi lesz velünk nélküled? Olyan jó volt a bundámmal együtt belesimulni a csendbe.

– És mi takarja majd be a gyökereimet az éjszakai fagyban? – kérdezte a tölgy.

A hó halk, csilingelő nevetéssel válaszolt.

– Nem tűnök el teljesen. Víz leszek, amely beszivárog a földbe. Csepp leszek a patakban. Pára leszek a levegőben. Mindig itt maradok, csak más alakban.

A Nap első sugarai ekkor átbuktak a dombon. Aranyszínű fény csúszott végig a hó felszínén, és ott, ahol megérintette, apró csillanások lobbantak fel.

A patak jege halk reccsenéssel megszólalt.

– Hallottam, miről beszéltek – mondta mély, folyékony hangján. – Régóta várom már, hogy újra mozdulhassak.

A hó szeretettel fordult felé.

– Tudom, testvérem. Egész télen őriztelek. Most rajtad a sor, hogy énekelj.

A fák lombtalan ágai között ekkor megjelent egy apró, zöld csúcs. Olyan kicsi volt, hogy alig látszott ki a fehérségből.

– Én is hallom a hívást – suttogta a bátortalan hajtás. – De félek.

A hó gyengéden köré simult.

– Ne félj. Azért megyek el, hogy te megnőhess. Minden dermedtség után mozdulnia kell valaminek. Ez a rend.

A mókus lemászott a fáról, és a hóba vájt kis kupacra telepedett.

– Mindig azt hittem, örökké maradsz – mondta halkan.

– Semmi sem marad örökké ugyanolyannak – felelte a hó. – De minden visszatér.

A Mezei Nyuszi felpillantott az égre.

– Visszatérsz hozzánk?

– Amikor ismét csípős lesz a szél, és az esték hosszúra nyúlnak, újra eljövök. Betakarom majd a mezőt, és rajzolhattok belém friss nyomokat.

A tölgyfa ágai lassan megzörrentek.

– Bölcs vagy, fehér barát. Mi nehezen engedünk el.

– Az elengedés is az évszakok dala – suttogta a hó. – Ha maradnék, elfojtanám a magokat. Ha sosem jönnék, a föld elfáradna a pihenés nélkül. Az én dolgom a csend és a takarás. A tavasz dolga az ébredés.

Ahogy a Nap magasabbra hágott, a hó hangja egyre halkult. Apró cseppek csillantak meg a felszínén, majd lassan lecsordultak a fatörzseken.

– Hallod? – kérdezte a patak izgatottan. – Már mozdulok!

A jég repedezni kezdett, és a víz első szabad hullámai felsóhajtottak.

– Köszönöm – mondta a hajtás, amely most már bátrabban emelkedett. – Ígérem, virág leszek.

– És én árnyékot adok neked – morogta kedvesen a tölgy.

A hó utolsó kristályai a réten még egyszer megcsillantak. Hangja alig volt több, mint egy sóhaj.

– Vigyázzatok egymásra. Találkozunk, amikor a világ ismét fehér álmot kér.

A Mezei Nyuszi lehajolt, és érintette az olvadó takarót.

– Nem felejtünk el – suttogta.

A hó ekkor már csak vízcseppekben élt tovább. A föld itta szavait, a patak vitte dallamát, a levegő őrizte hűvös emlékét.

Az erdő csendje megváltozott. Már nem a tél némasága volt, hanem a várakozásé. A madarak egyenként próbálgatták hangjukat, először bátortalanul, majd egyre tisztábban. A Nap melege belekapaszkodott az ágakba.

A nagy öreg tölgy mélyet sóhajtott.

– Íme, elkezdődött.

És bár a hó már nem borította be a tájat, utolsó suttogása ott maradt minden cseppben, minden fakadó rügyben, minden felszabaduló sóhajban: az elmúlás nem búcsú, hanem ígéret.