A hó utolsó őre

Az erdő szélén, ahol a fák még hosszú árnyékot vetettek a rétre, ott pihent egy apró, makacs hófolt. Már mindenütt zöldellt a fű, a patak csilingelve szaladt a kövek között, és a nap aranyszínű ujjaival simogatta a földet. De ő még maradt.

A szél nap mint nap meglátogatta.

– Mit keresel itt még mindig? – kérdezte csintalanul, miközben körbetáncolta a fehéren ragyogó foltocskát. – A télnek vége. Ideje volna továbblépned.

– Még nem – felelte csendesen a hófolt. – Dolgom van.

A nyulak értetlenül szimatolták körbe.

– Félünk, hogy megfázik miattad a fű – mondta a legbátrabb közülük. – Nem látod, mindenki más már elment?

A hófolt nem válaszolt, csak csillogott a napfényben, mintha titkot rejtegetne.

Éjszakánként, amikor a hold ezüstfénye beborította az erdőt, különös susogás hallatszott alóla. A föld mélyén valami mocorgott, álmodott, készült valamire. A hófolt halkan suttogott lefelé.

– Aludj még egy kicsit. Nem sietünk. Még hűvösen tartalak.

A föld mélyén egy apró mag lapult. Nem akármilyen mag volt: benne szunnyadt az év első tavaszi virága, akinek szirmai képesek voltak felébreszteni az egész rétet. Ám törékeny volt, és ha túl korán bújik elő, a márciusi fagy még megcsípheti.

A nap egyre magasabbra hágott az égen, és sugarai napról napra erősebben ölelték a kis hófoltot.

– Eljött az idő – súgta a nap melegen. – Érzem, hogy készen áll odalent.

A hófolt elcsendesedett. Tudta, hogy a napnak igaza van. Lassan zsugorodni kezdett. Cseppjei gyöngyökként peregtek a földre, beivódtak a barna földbe, utoljára megsimogatva a szunnyadó magot.

– Most már mehetsz – suttogta a föld.

Az utolsó jégkristály is elolvadt, és abban a pillanatban a talaj megremegett. Egy halványzöld hajtás fúrta át magát a felszínen. Óvatosan, majd egyre bátrabban nyújtózott a fény felé. Mire a nap delelőre ért, a hajtás tetején egy ragyogó, aranyszirmú virág bontott szirmot.

Az erdő elnémult egy pillanatra.

– Ő az – súgta a szél meghatottan. – Az első.

A nyulak tágra nyílt szemmel figyelték.

– A hó őrizte őt – mondta az egyik.

A nap lágyan ragyogott a virág fölött.

– Minden tavasznak van egy őre – szólt bölcsen. – Idén ő volt az.

A kis hófolt már nem volt sehol, mégis ott élt minden csepp vízben, minden sarjadó levélben. Áldozata nem tűnt el nyomtalanul: belőle sarjadt az új élet első csodája.

És amikor a virág finoman ringatózott a szélben, mintha halk köszönést küldött volna annak, aki makacsul kitartott, amíg kellett.