A Hangokkal Varázsoló Dob
Volt egyszer egy kisfiú, akit DobMáténak hívtak. Egy eldugott faluban élt, ahol a szél mindig énekelte a maga dalát, és a madarak hangja úgy csengett, akár egy messziről érkező varázslat. DobMáté különös tehetséggel bírta a hangok iránt. Ha megütötte egy falevelet vagy koppintott egy kavicsot, olyan dallamokat varázsolt, mintha az egész erdő zenélne vele.
Egy napon, miközben a falu főterén játszott, megjelent előtte az idős Józsibácsi, aki évszázados legendákat ismert és mesélt minden délután a tornác alatt. A hosszú szakállú öreg egy különös dobot tartott a kezében.
– Ez a dob, kisfiam, nem csak bármilyen dob – mondta Józsibácsi, miközben átnyújtotta neki. – Ez a Hangokkal Varázsoló Dob. Ha megüti, hangokat idézhetsz meg vele. De vigyázz, mert néha a varázslat erősebb, mint gondolnád.
DobMáté szíve hevesen vert a kíváncsiságtól és az izgalomtól. Megfogta a dobot, és óvatosan megütötte. Egy kristálytiszta cimbalomhang szállt fel a levegőben, és úgy tűnt, mintha a falu minden léptét dallamra tenné.
– Próbálj ki egy halkabb hangot – javasolta Józsibácsi. DobMáté egy lágy kopogással idézett meg egy apró csilingelő harangszót, mint egy távoli tavaszi szellő.
Napok teltek el, és DobMáté egyre ügyesebben játszott a dob varázsával. Megidézett madárdalokat, patakcsobogást, sőt még szomszéd kutyájának ugatását is, hogy megnevettessék vele barátait. De egy nap, míg az erdő szélén váratlanul megütötte a dobot egy erőteljesebb ritmusra, valami különös dolog történt.
A dobon ünnepélyesen kondult a hang, ám hirtelen feltámadt egy viharos szél, ami a fák lombjait olyan hangosan zúgatta, hogy a madarak rémülten repültek el. A föld megremegett, és mintha az erdő maga vette volna észre a varázslatot, egy hatalmas üvöltés csendült fel a távolból. DobMáté megrémült.
– Ne félj, gyere velem, megmutatom, hogyan bánj a varázzsal – szólt hozzá Józsibácsi, aki már a közelben állt. Gyorsan elvezette DobMátét az erdő mélyére, ahol egy hatalmas fa állt, amelynek törzse ezerszínű fényben tündökölt.
– Ez a Varázslófa – magyarázta az öreg. – Itt tanulhatod meg, hogy a dob ne csak erős, de szép is legyen, és mindig a jó szándék szárnyán szálljon.
DobMáté leült a fa tövébe, és megérezte az erdő szívverését. Óvatosan megszólaltatta a dobot: halk, lágy dallamok szálltak föl, mintha szerelmes madarak suttognának egy titkot. A szél lecsendesedett, az üvöltés helyébe béke költözött.
– Érted már? – kérdezte Józsibácsi mosolyogva. – A varázslat nem mindig amit akarunk, hanem amit engedünk neki. Az erő akkor szép, ha harmóniát teremt.
DobMáté bólogatott, hiszen most már értette a dob nyelvét. Aznap este, amikor hazaért, az egész falu csodálattal hallgatta, ahogy a kisfiú varázsdobja igazán csodálatos hangokat szólaltat meg: olykor vidám nevetést, máskor halk suttogást, minden dallamban ott lakott a varázslat szeretete és bölcsessége.
És így lett DobMáté a falu Hangokkal Varázsoló Művésze, aki nemcsak hangokat, hanem érzéseket, történeteket és álmokat is életre keltett a dobjával. Mert a varázslat mindig ott lakozik bennünk, csak meg kell tanulnunk játszani vele.
