A gólya és a pipacsmező

A nyár közepén a rét peremén hullámzott a pipacsmező, mintha vörös szívverések ringatóztak volna a szél lágy tenyerén. A virágok minden reggel harmattal telt szemmel ébredtek, és minden este aranyló fénnyel búcsúztak a naptól. Ebben a ritmusban élték napjaikat, mígnem egy napon hosszú lábú, hófehér utazó érkezett hozzájuk.

A gólya pontosan napnyugtakor szállt le közéjük. Karcsú testét finoman egyensúlyozva hajtotta le fejét, mintha köszönteni jött volna.

– Jó estét, vörös testvéreim – rikkantotta halkan. – Megpihenhetek ma is nálatok?

A pipacsok összesúgtak, szirmaik összerezdültek a kíváncsiságtól.

– Ha tegnap is itt voltál, ma is kapsz helyet – felelte az egyik, amelyik a legmagasabbra nyújtózott. – De mondd, miért térsz vissza nap mint nap ugyanide?

A gólya egy lábra állt, és a széllel együtt ringott.

– Mert itt csend van – felelte. – És mert minden utazásom végén valahová meg kell érkeznem.

A pipacsok elgondolkodtak ezen. Ők nem mozdultak soha, csak a szelek vitték híreket, s a nap írta rájuk minden nap az idő változásait.

Másnap is eljött a gólya. A harmadik napon is. A negyediken pedig már úgy fogadták, mintha régi ismerős volna.

– Mesélj az utakról! – kérlelték. – Milyen messzire repültél?

– Láttam folyókat, melyek ezüst szalagként kanyarognak – mondta a gólya. – Erdőket, ahol a fény csak suttogva jár. Városokat, ahol az emberek sosem pihennek. De minden este ide hoz a szárnyam.

– Furcsa – suttogta egy apró pipacs. – Mi sosem megyünk sehova, mégis itt vagyunk mindig. Te pedig mindenhova elmész, mégis visszatérsz.

A gólya ekkor lehajolt, csőrével finoman megérintette a virágot.

– Mert az út nem attól lesz teljes, hogy mennyire messzire visz – mondta. – Hanem attól, hogy van, ahová visszahoz.

A napok egymásba folytak, a szél néha erősebben fújt, néha alig mozdult. A pipacsok lassan hullatni kezdték szirmaikat, ahogy a nyár vége közeledett.

Egy reggel a gólya nem jött.

A mező csendesebb volt, mint valaha. A pipacsok egész nap vártak, de csak a szél jött, és a nap búcsúzott tőlük egyre halványabb fénnyel.

– Talán most máshol pihen – mondta az egyik.

– Vagy elveszett – suttogta egy másik.

– Az utazók néha eltűnnek – tette hozzá a legidősebb pipacs.

De a legkisebb, amelyet egyszer megérintett a gólya, halkan megszólalt:

– Nem hiszem. Azt mondta, minden utazó hazatalál valahová.

Az idő telt, és a mező lassan megfakult, majd megpihent az ősz puha takarója alatt. A pipacsok álomba merültek.

Amikor tavasszal újra felébredtek, friss szirmaik ismét vörösen ragyogtak. És egy alkonyaton, mintha sosem telt volna el idő, ismerős suhogás hasított a levegőbe.

A gólya visszatért.

– Jó estét, vörös testvéreim – szólt, és leszállt közéjük.

A pipacsok örömmel remegtek.

– Visszajöttél! – kiáltották.

– Vissza – bólintott a gólya. – Mert bármerre járok, ide mindig hazatalálok.

A mező ekkor még mélyebb vörösbe borult az alkony fényében, mintha maga is megértette volna: az otthon nem csak az a hely, ahol születünk, hanem az is, ahová a szívünk újra meg újra visszavezeti lépteinket.