A fenyőágon ülő madárka

Az éjszaka sötét volt és csillagtalan, a hideg pedig csikorgott a levegőben, mintha a tél szelleme maga járna a falvak között. A fenyőfák ágai alatt egy apró madárka reszketett a hidegtől. Tollai összeborzoltak, és ha csak egy pillanatra kikukucskált onnét, úgy látszott, mintha az egész világ jeges csapdába esett volna.

– Hol szállhatnék meg? – mormolta magában a madárka. Lába alig találta az ágat, amin ült, olyan dermedt volt mindene.

Az erdő mélyén, egy apró házikó ablakából gyenge fény szűrődött ki, kicsiny kályha parazsa pislákolt odabent. A madárka előbb csak óvatosan nézett körül, majd összeszedte minden bátorságát, és a ház felé röppent. Ott egy család ült az asztal körül, karácsonyfa ragyogott, és a gyerekek nevetése betöltötte a meleg szobát.

– Olyan hideg van odakint – súgta a madárka, miközben a fenyőágon pehelypihék landoltak mellé. – De ha csak egy hely volna, ahol megszabadulhatnék a fagy csókjától!

A kisfiú, akit Misinek hívtak, észrevette az apró vendéget. Óvatosan odakukucskált az ablakhoz, és meglátta, hogy a madárka didereg az ágakon.

– Nézd, Anya! – kiáltotta izgatottan. – Van egy kis madárka! Úgy néz ki, fázik!

– Gyere csak, kis barátom – mondta az anya kedvesen, miközben ajtót nyitott. – Biztosan melegedni szeretnél.

A madárka először félénken szállt be a szobába, és egy pillanatra összehúzta magát, de aztán, Misi ölében, a meleg szoba puha fényei között, lassan elcsendesedett.

– Látod, milyen jól érzi magát? – mosolygott az apa. – Ez a szeretet igazi menedék.

Az éjszaka csendjében a madárka csicsergése békés dallamot hozott, a család pedig tudta, hogy ez a kis teremtmény mostantól nem lesz többé egyedül.

A hideg téli szél bár kint tombolt, odabent a szeretet melege örökre megmaradt a fenyőágon ülő apró madárkában. És innentől kezdve, minden karácsony este Misi ablakában egy kis szárny csillogott a fényben, mint a remény halk jele a télből kibontakozó új otthonról.