A fecske és az öreg diófa
A falu szélén állt egy öreg diófa. Vastag törzse repedezett volt, lombja nyaranta sűrű árnyékot adott, ősszel pedig koppanva hullottak alá a diói. Aki arra járt, mindig azt mondta róla, hogy már biztosan nagyon sok mindent látott.
A diófa különösen kedvelt egyetlen ágat a déli oldalon. Az ág kissé ferdén nyúlt ki, mintha barátságosan nyújtaná a karját a vándorok felé. És valóban, minden tavasszal érkezett hozzá valaki.
Egy kecses fecske.
A fecske hosszú utat tett meg minden évben. Szárnya alatt folyók csillogtak, városok fényei hunyorogtak, hegyek és tengerek váltották egymást. Amikor pedig a tavaszi szél végre megszólalt a falu fölött, a fecske mindig ugyanarra az ágra szállt le.
Egy nap, amikor a nap már melegen sütötte a mezőket, a fecske vidáman csiripelt.
– Visszatértem, öreg diófa!
A diófa lombja halkan susogott.
– Tudtam, hogy jössz – felelte mély, öreg hangon. – Minden tavasszal ide találsz.
– Hát persze! – nevetett a fecske. – Ez az én helyem.
A diófa elgondolkodva zizegtette a leveleit.
– Sok helyet látsz odafenn a világban, igaz?
– Rengeteget! – lelkendezett a fecske. – Aranyszínű folyókat, piros tetőket, nagy erdőket. Néha azt sem tudom, melyik a legszebb.
– És mégis mindig visszatérsz ide – mondta a diófa.
A fecske elcsendesedett egy pillanatra.
– Talán… mert itt jó pihenni.
A nyár lassan kibontotta a zöld leveleket. A fecske fészket rakott az ismerős ágon, és gyakran beszélgetett az öreg fával.
– Mondd, diófa – kérdezte egy este –, te sosem akartál világot látni?
A diófa mélyen megropogtatta kérgét a szélben.
– Én a földbe nőttem. A gyökereim tartanak itt.
– Nem unalmas mindig ugyanott állni?
– Nem bizony – felelte nyugodtan a diófa. – Minden év új történetet hoz. A felhők másképp úsznak, a szél más dalokat hoz, és a madarak új híreket mesélnek.
A fecske elmosolyodott.
– Akkor én vagyok a hírek hozója.
– Te pedig a visszatérés öröme – mondta az öreg diófa.
Eljött az ősz. A levelek arannyá váltak, és a fecske egy reggel nyugtalanul toporgott az ágon.
– Ideje indulnom.
A diófa lombja halkan zörgött.
– Tudom.
– Olyan furcsa – sóhajtott a fecske. – Annyi hely az otthonom lehetne. Mégis mindig hiányzik valami.
A diófa egy apró diót ejtett a fűbe.
– Az otthon néha nem egy ország. Nem is egy fészek.
– Hanem mi? – kérdezte a fecske.
– Néha csak egyetlen ág – felelte a diófa.
A fecske csendben nézte az ismerős ágat, ahol annyi tavaszt töltött már.
Aztán széttárta szárnyát.
– Tavasszal visszajövök.
A diófa levelei halkan nevettek a szélben.
– Tudom. Az ág addig is várni fog.
És amikor a tél elcsendesítette a mezőt, az öreg diófa tovább őrizte azt az egyetlen ágat. Tudta, hogy messze, nagyon messze egy fecske repül a felhők fölött — de mindig emlékszik rá, merre találja az otthonát.
