A farsangi király próbája

A tél utolsó napjaiban a Hópehelyfalva fölé húzott ég olyan kék volt, mintha maga is maskarát öltött volna a közelgő farsangra. A házak ablakaiban színes papírláncok himbálóztak, az utcákon illatos fánk gőze kavargott, és mindenki izgatottan suttogta: hamarosan megválasztják az idei farsangi királyt.

Ez a cím azonban különös volt Hópehelyfalván. A farsangi királyt csak egyetlen napra koronázták meg, és naplementekor a korona visszakerült a bársonypárnára. A gyerekek mégis úgy vágytak rá, mintha valódi trón járna vele.

Az idén Bence nevét húzta ki az aranyszélű kalapból a jegyző. Bence magasra tartott fővel lépett a tér közepére. Fején papírból készült, aranyra festett korona csillogott, vállán piros palást lengett.

– Most aztán mindenki azt csinálja, amit mondok! – jelentette ki, és olyan komolyan ráncolta a homlokát, hogy még a lisztes kezű pék is elmosolyodott.

– Csak óvatosan ezzel a koronával, királyom – szólt tréfásan Ilka néni, aki minden farsangkor üstszám főzte a forró csokit. – Néha nehezebb, mint amilyennek látszik.

Bence azonban úgy érezte, végre eljött az ő napja. Első rendelete így szólt:

– A felvonuláson mindenki az én palástom színéhez öltözzön! Piros legyen a ruha, piros a kalap, még a szalag is!

A gyerekek összenéztek. Volt, akinek zöld tündérruhája készült, más kalóznak öltözött volna, fekete kalappal és kék mellénnyel.

– De királyom – lépett elé félénken Anna, aki hókirálynőnek készült –, az én ruhám ezüst és fehér. Egész héten varrtuk anyával.

– Akkor varrjatok rá piros szalagot! – felelte Bence, és a palástját igazgatta.

A tér lassan csendes lett. A jókedv, amely eddig pezsgett, mint a friss málnafröccs, mintha elpárolgott volna.

Nem sokkal később újabb baj akadt. A szél hirtelen megerősödött, és feldöntötte a feldíszített farsangi bábut, amely a tér közepén állt. A színes papírcsíkok szanaszét repkedtek.

– Szedjétek fel! – kiáltotta Bence, és a trónszékké alakított díszes ládára ült. – Gyorsan! A király parancsolja!

A gyerekek lehajtott fejjel kezdtek pakolni. A szél azonban csípős maradt, és a papírok csak kergetőztek velük.

Ekkor lépett oda Bencéhez Matyi, a molnár fia, aki bohócruhában billegett.

– Te nem segítesz? – kérdezte csendesen.

– A király nem szed papírt – húzta ki magát Bence. – A király irányít.

Matyi nem felelt, csak elszaladt, hogy segítsen Annának, akinek a szél már a hajából is kifújta a csatot.

Bence a ládán ülve egyszerre furcsát érzett. A tér nem nevetett. A dobos sem pergetett, csak lassan, bizonytalanul ütögette a dobot. A palástja alatt hirtelen hidegebb lett, mint reggel volt.

Ilka néni lépett mellé, kezében gőzölgő csuporral.

– Mondd csak, királyom, mitől király a király? – kérdezte.

– Attól, hogy mindenki hallgat rá – felelte Bence bizonytalanul.

– Vagy talán attól – hajolt közelebb Ilka néni –, hogy meghallja, mire van szüksége a többieknek.

Bence a térre nézett. Anna könnyeivel küszködve hajolt a papírdarabok után. Matyi sáros lett, amikor elkapta a bábut tartó egyik rudat. A kisebbek dideregtek a szélben.

A fiú hirtelen leugrott a ládáról. A korona félrecsúszott a fején.

– Várjatok! – kiáltotta. – Hozzátok ide a zsineget! Matyi, fogd meg velem ezt a rudat! Anna, a te ezüst szalagod erős, meg tudnád kötni itt?

A gyerekek meglepetten néztek rá, de odaléptek. Bence lehajolt, keze papírtól, sártól lett foltos. Nem tűnt többé sérthetetlennek, inkább olyannak, mint közülük bárki.

– A piros palástom szalagját is felhasználhatjuk – mondta, és egy darabot letépett belőle. – Nem kell mindenkinek pirosnak lennie. Legyen inkább minden olyan, amilyennek megálmodta.

Anna halványan elmosolyodott.

– Akkor maradhatok hókirálynő?

– Sőt – nevetett Bence –, te leszel a farsang legragyogóbb hókirálynője.

Lassan helyreállt a rend. A bábu újra állt, talán még szebben, mint azelőtt, mert most piros, ezüst, kék és zöld szalagok együtt táncoltak rajta. A dobos rákezdett, a pék fánkot osztott, és a szél is mintha megenyhült volna.

Délután, amikor a felvonulás elindult, Bence nem a menet elején lépdelt, hanem hol itt, hol ott tűnt fel. Felsegítette a legkisebbeket a hókupacokon, megigazította a maszkokat, és amikor valaki elfáradt, biztatóan szólt hozzá.

Naplementekor a jegyző visszakérte a koronát.

– Nos, milyen volt királynak lenni? – kérdezte mosolyogva.

Bence a tenyerében tartotta az arany papírkoronát. Már nem csillogott olyan vakítóan, mint reggel, de valahogy mégis szebbnek látta.

– Nehezebb, mint hittem – felelte őszintén. – De azt hiszem, ma megtanultam valamit.

– És mit tanultál? – kérdezte Anna, aki még mindig hókirálynői tartással állt mellette.

Bence rámosolygott.

– Hogy a király dolga nem az, hogy parancsoljon. Hanem az, hogy segítsen. Különben egyedül marad a trónon.

A tér fölött az ég bíborra váltott, mintha maga is palástot terített volna a falura. Hópehelyfalván pedig még sokáig emlegették azt a farsangot, amikor a király nem a legfényesebb koronát, hanem a legsegítőkészebb szívet viselte.