A farsangi dob meséje
A falu főterén állt egy öreg dob, olyan vénséges, hogy senki sem emlékezett arra, mikor került oda. Teste repedezett volt, bőre megkopott, mégis minden farsangkor, amikor a tél már fáradtan kapaszkodott az utolsó jeges árnyékokba, a dob megszólalt. Nem ember ütötte meg, nem szél borzolta fel, hanem maga az emlékezés ébresztette fel, ahogyan a falu lakói mondták.
Az emberek tudták, hogy ha eljön a farsang estéje, a dob mesélni fog. Gyerekek húzták közelebb a sámlikat, asszonyok igazgatták a kendőiket, a férfiak elhallgattak, még a kutyák is lefeküdtek a hófoltos kövek mellé. A dob mély hangja lassan indult, mint amikor az ember óvatosan nyitja ki a régi ház ajtaját.
– Emlékeztek-e – dördült fel az első ütés –, arra a tavaszi reggelre, amikor a patak kilépett a medréből, és együtt nevettetek, miközben zsákokkal tereltétek vissza?
A falu egyszerre mosolygott. Ott volt előttük a kép: csuromvizes nadrágok, sárfoltos szoknyák, s a nevetés, amely hangosabb volt a rohanó víznél. A dob hangja puha lett, mint a nedves föld.
– Akkor tanultátok meg – folytatta –, hogy egymás nélkül a part is omladék.
Egy kislány, Luca, aki csak néhány hónapja költözött ide a szüleivel, csodálkozva súgta az anyjának:
– Anya, honnan tudja ezt a dob?
– Az öregek szerint – suttogta vissza az asszony – a dob minden szívdobbanást megőriz, amit a faluban hallott.
A következő hang gyorsabb volt, élénkebb, s máris új emlék kelt életre.
– Nyár derekán – szólt a dob – megérett a cseresznye, és ti versenyt futottatok az idővel, mielőtt a seregélyek mindet elcsenték volna.
Nevetés futott végig a téren, valaki felkiáltott:
– Azt én nyertem!
– Dehogy – válaszolta egy másik –, te csak a fára másztál, a kosarat én vittem!
A dob halkan zörrent, mintha mosolygott volna.
– Mindegy, ki vitte a kosarat – mondta –, mert az este végén együtt osztoztatok rajta.
Ahogy múlt az idő, a dob hangja mélyült, komolyabb lett. Az emberek érezték, hogy most nem nevetés következik.
– Volt ősz is – kezdte –, amikor a harang szomorúan szólt, és egy pad üresen maradt a templomban.
Csend borult a térre. Az özvegy Ilonka szemében könny csillant.
– De emlékezzetek – folytatta a dob –, hogy azon az estén gyertyát gyújtottatok, és nem hagytátok, hogy a sötétség egyedül maradjon.
Luca szorosabban fogta apja kezét.
– A dob miért nem felejti el a szomorút? – kérdezte halkan.
– Mert az is hozzánk tartozik – felelte az apa. – Attól lesz teljes az év.
Végül a dob hangja ismét könnyebbé vált, mintha színes szalagokat lengetne a szél.
– És most itt a farsang – zengte. – Maszkok mögé bújtok, kifordítjátok a világot, hogy aztán új rendben tegyétek vissza.
Egy legény előrelépett, megemelte a kalapját.
– Öreg dob, és rólunk mit mesélsz majd jövőre?
A dob egy pillanatra elhallgatott, majd egyetlen, halk ütést adott.
– Azt, amit ma kezdtek el – felelte. – A nevetést, ami most születik, és a bátorságot, amellyel holnap felébredtek.
Amikor a farsangi tűz fellobbant, a dob hangja lassan elcsendesedett. Nem aludt el egészen, csak visszahúzódott az idő mélyére. A falu tudta, hogy ott marad, figyel, gyűjt, és jövő farsangkor ismét megszólal majd, hogy a múltból hidat verjen a jövő felé.
