A farsangi dob hívása

Amikor a tél utolsó, morcos szelei végigsöpörtek a falun, minden ablakpárkányon megjelentek a színes papírszalagok, és az emberek tudták: közeleg a farsang. A házak között füst és nevetés keveredett, a konyhákból fánk illata szállt, s a főtéren ott állt a régi, kopott állványon a dob, amelyet csak ilyenkor volt szabad megszólaltatni.

A falubeliek gyerekkoruk óta ismerték a történetét, de senki sem tudta pontosan, mikor készült. Bőrét az idő megsötétítette, fájába apró jelek voltak vésve, mintha egykor valaki titkos szavakat rejtett volna el benne. Azt beszélték, ha megszólal, nemcsak a lábakat indítja táncra, hanem a szívekben is rendet rak.

Aznap délután Márton állt meg előtte. A dobverő a kezében volt, mégis habozott. Tavaly óta nem beszélt a bátyjával, Benedekkel; egy földdarab miatt haragban váltak el egymástól, s a düh azóta is keményebb volt, mint a fagyott föld.

– Nehéz a kezed? – szólalt meg mögötte Ilonka néni, aki mindig tudta, mi történik mások lelkében.
– Nem a dob nehéz – felelte Márton halkan –, hanem ami utána jön.

A nap már a domb mögé hajlott, amikor végül megszólalt az első ütés. Mély, búgó hang volt, mintha maga a föld válaszolt volna. Utána jött a második, majd a harmadik, és a hang szétáradt az utcákon, benézett az udvarokba, megállt az ajtók előtt. Az emberek elindultak, jelmezt öltöttek, maszk mögé rejtették arcukat, de a szívük láthatóbb lett, mint valaha.

A tömegben Benedek is ott volt. Amikor meghallotta a dobot, megállt a kapuban, és hosszan nézett a főtér felé.
– Csak egy este – morogta –, kibírom.
De ahogy közelebb ért, a dob hangja lassabbá vált, majd szinte kérdezőn szólt. Benedek tekintete Mártonéval találkozott, és egyikük sem fordította el a fejét.

– Régóta tart ez a csend – mondta Benedek végül.
– Túl régóta – felelte Márton, és megszólaltatta a dobot még egyszer. Ez az ütés már nem volt olyan erős, inkább békés.

A falu közepén táncra perdültek az emberek, a maszkok mögül nevetés tört elő, és a haragok, melyek hónapok, olykor évek óta gyűltek, mintha lassan leolvadtak volna. Mások is egymás felé léptek: egykori barátok, szomszédok, régi szerelmek.

Amikor a dob utolsót szólt, csend lett. Nem üres csend, hanem olyan, amely tele volt kimondatlan bocsánatkéréssel és új kezdetekkel. Márton letette a dobverőt, Benedek pedig mellé állt.

– Megosztjuk a földet – mondta Benedek. – Nem ér annyit, mint a testvérem.
– Így legyen – bólintott Márton.

A tél azon az éjszakán már nem mert visszanézni a falura. A dob pedig elhallgatott, várva a következő farsangot, amikor újra emlékeztetheti az embereket arra, amit a legkönnyebb elfelejteni: hogy a harag hangos, de a béke messzebbre hallatszik.