A farsang utolsó tánca
A városka főterén egész nap szólt a zene, és a színes lampionok úgy lengedeztek a kora esti szélben, mintha ők is táncolni szeretnének. Farsang utolsó napja volt, az az este, amikor még egyszer, utoljára mindenki álarcot öltött, mielőtt beköszöntene a csendesebb, komolyabb időszak.
A macskaköves utcákon hercegnők suhantak el kalózok mellett, csillámporos tündérek kuncogtak bohócokkal karöltve, s még egy medve is komótosan sétált végig a pékség előtt. A városháza előtti emelvényen zenészek játszották a vidám dallamokat, és a levegőben forró fánk illata keveredett a zimankós februári este hűvösségével.
A tömeg szélén állt Lili, arcán ezüstös maszk, amelyet apró üvegcserepekhez hasonló kövek díszítettek. Ruhája mélykék volt, mint a téli ég, amikor már alig maradt fény a horizonton. Senki sem tudta, ki rejtőzik a maszk mögött, és Lili ezt most nem is bánta. Úgy érezte, a maszk mögött bátrabb, könnyebb, szinte lebeg.
– Szabad ezt a táncot? – hajolt meg előtte egy magas, fekete köpönyeges alak, arcán aranyszínű, nap alakú álarccal.
Lili szíve nagyot dobbant, de bólintott.
– Ha lépést tud tartani velem – felelte játékosan.
A fiú felnevetett.
– Majd próbára teszem a cipőd talpát.
A zene felgyorsult, és ők ketten belevetették magukat a forgatagba. Lili nevetett, amikor majdnem összeütköztek egy pörgő szoknyás viráglánnyal, és a fiú ügyesen elkapta a derekát. Könnyedén mozogtak, mintha régóta együtt táncolnának. A maszk mögött Lili nem érezte a szokásos félénkséget, nem félt attól, hogy ügyetlen vagy túl hangos vagy éppen túl csendes. Csak volt, a zene ritmusára.
– Hogy hívnak? – kérdezte a fiú két forduló között.
– Ma este? – kacagott Lili. – Legyen Hajnalfény.
– Akkor én Alkony leszek – válaszolta a fiú. – Így legalább tudjuk, mikor kell búcsút intenünk.
A tér szívében ekkor megszólalt a harang. Mély, zengő hangja átszelte a muzsikát.
Ez volt a jel.
Minden évben, a farsang utolsó tánca előtt, a zene elcsendesedett egy pillanatra. A polgármester ilyenkor felállt, és így szólt:
– Kedves barátaim! Eljött az utolsó tánc ideje. Amikor véget ér, levesszük a maszkokat, és köszöntjük egymást úgy, ahogy igazán vagyunk.
Halk moraj futott végig a tömegen. Sokan szerették ezt a pillanatot, mások tartottak tőle. A maszk biztonságot adott, játékot, titkot. De a szabály az szabály volt.
A zene újra felcsendült, lassabban, ünnepélyesebben. Alkony a kezét nyújtotta.
– Hajnalfény, megtisztelsz az utolsó tánccal?
Lili egy pillanatra habozott. Mi lesz, ha a fiú csalódik? Ha a varázs csak a csillogó maszk és a fantázianév miatt működik?
De aztán megfogta a kezét.
– Igen.
Táncoltak. Nem sietve, nem tréfálkozva, hanem figyelve egymás lélegzetére, lépteire. Lili érezte, hogy most nem a maszk teszi bátrabbá, hanem az, hogy nem akarja elszalasztani a pillanatot. A zene lassan elhalkult, mint amikor a nap lebukik a dombok mögött.
Csend lett.
Egyetlen mozdulattal mindenki az arcához emelte a kezét.
Lili szíve a torkában dobogott.
– Bárki is vagy – suttogta a fiú –, örülök, hogy táncoltál velem.
– Én is – felelte Lili halkan.
És levették a maszkot.
A téren egyszerre suhant végig a felismerés sóhaja, nevetések és meglepett kiáltások kíséretében. Barátok találtak egymásra, szomszédok ismerték fel a másikat a jelmez mögött, és olyanok is egymás szemébe néztek, akik addig csak idegenként mentek el egymás mellett.
Lili a fiúra nézett.
Nem egy titokzatos, távoli alak állt előtte, hanem Bence, a könyvtáros fia, aki csendesen szokott ülni az olvasóterem sarkában. Kissé kócos haja volt, és most zavartan mosolygott.
– Szóval te vagy Hajnalfény – mondta.
– És te vagy Alkony – felelte Lili.
Egy pillanatig egyikük sem nevetett. A varázs nem tört meg. Sőt, valahogy erősebb lett.
– Tudod – szólalt meg Bence –, maszk nélkül nehezebb megszólalni.
– Igen – bólintott Lili. – De talán igazibb.
A téren újra zene csendült, már egyszerűbb, tavaszt ígérő dallam. A lampionok fénye melegebbnek tűnt, mint korábban.
– Szabad egy maszk nélküli táncra? – kérdezte Bence.
Lili elmosolyodott. Most nem bújhatott név mögé, sem csillogó álarc mögé. De a szíve könnyű volt.
– Szabad – felelte.
És miközben együtt forogtak a tér közepén, már nem a jelmezük ragyogott a legszebben, hanem az a bátorság, amellyel felvállalták önmagukat. Mert a farsang utolsó tánca megtanította nekik, hogy a legszebb pillanatok nem a maszk mögött születnek, hanem akkor, amikor merjük megmutatni az arcunkat, és vele együtt az igaz érzéseinket is.
