A fagypille ébredése

Valahol, egy messzi, hófödte erdő mélyén, ahol a fák ágain csillogó jégvirágok nyíltak, élt egy aprócska tündér, akit Fagypillének hívtak. Ő volt az a különleges lény, aki minden télen, mikor a levelek lehulltak, és az első hópihék táncba kezdtek, felébredt hosszú álmából. Fagypille feladata az volt, hogy a fagy selymes érintésével borítsa be a mezőket, festse jégcsipkékkel a házak ablakait, és hűs varázsával elhozza a telet minden tájra.

Az idén azonban valami megváltozott. Mikor a hideg szél susogott, és a madarak elhúzódtak melegebb tájakra, Fagypille még mindig mély álomban feküdt a zümmögő mézeskalácsos kunyhójában, melyet minden évben a hideg előtt tett rendbe. A tündérek riadtan sürögtek-forogtak körülötte.

– Fagypille, kelj fel, itt az idő! – suttogta aggódva Télvirág, a barátnője, aki már csillogó jégszárnyain megreppent körülötte.

– De… miért vagy ilyen álmos? – kérdezte Télvirág, miközben megdörgölte a kis tündér vállát.

Fagypille még nem mozdult, az arcán békés, ám furcsa álommosoly játszott.

Közben a világban a fák vékony kendőjükből kikandikáló levélkéi még zölden ragyogtak, a patakok alig fagyottak be, és a gyermekek csak vágyakozva néztek az ablakon túlra, hol a fehér hó helyett csak harmatcseppek csillogtak a fűszálakon.

Az erdő legidősebb tündére, Bölcsbagoly néni, aki minden titkot ismert, azt mondta:

– A tündérek szíve is érzékel, ha valami nem stimmel. Talán Fagypillenek most másra van szüksége. Meg kell találnotok az elveszett Csillagkristályt, mely mindig energiát adott neki, hogy elrántsa a telet a nappalokba.

Így hát Télvirág és néhány bátor tündér elindultak a fagyos erdő mélyére, ahol a Csillagkristály egy régi, elfeledett barlang mélyén pihent.

– Vigyázzatok, mert az Úszóhó Szellemek őrzik! – figyelmeztette őket a Bölcsbagoly.

Az út hosszú volt, és a fák között rögös utak kanyarogtak. A hó hiányában azonban nyirkos fű borította az avart, s a levegőben is hiányzott a megszokott fagyos csillogás.

Megérkeztek a barlanghoz, ahol halk szuszogás hallatszott. Az Úszóhó Szellemek kísértetiesen lebegtek, mint apró, világító fellegek. Egyre közelebb repültek, majd az egyik tündér bátran előlépett.

– Szelíden kérünk, engedjétek át az utat! Fagypille élete a tét!

A szellemek halk zümmögéssel válaszoltak, majd lassan eltűntek, mintha megértették volna az ügy fontosságát. A tündérek beléptek, és megtalálták a Csillagkristályt, mely ezerszínű fényben ragyogott.

– Végre! – kiáltotta Télvirág, miközben finoman megérintette és az oldala mellé szorította a kristályt.

Azonnal érezni lehetett a jégkristályok rezgését, a hideg, mégis varázslatos energiát, mely a levegőben szétterjedt. Siettek vissza Fagypilléhez, aki ekkor lassan felsóhajtott, szemei kinyíltak, és ragyogást vett fel.

– Köszönöm nektek – mondta halk, csilingelő hangon. – Éreztem a fáradtságot, de ezzel az erővel újra képes vagyok varázsolni a telet.

Ahogy Fagypille felállt, egy jégkristályból szőtt ruha bontakozott ki rajta, és a szárnyai halkan csilingeltek. Már indult is, hogy a világot beborítsa az áhított hideggel és hóval.

Ahogy ment, a fák lassan ezüstbe bújtak, a patakok jeget húztak a víz felszínére, és a gyerekek kíváncsian rohantak ki, hogy hóembert építsenek.

Fagypille pedig ott állt a dombtetőn, és elégedetten mosolygott az éjszakai csillagokra, tudván, hogy ismét megteremtette a tél varázsát, mely nélkül a világ olyan lett volna, mint egy szünetelő álom.