A didergő kis fűmag napja
A kora tavaszi reggel még hideg csipkét ültetett az iskolaudvarra. A fűcsomók között itt-ott megcsillant a harmat, a fák ágain pedig csak éppen csak mocorgott már a rügyek álmos kincse. Bence, a szalmakalapos kis kertészsegéd, meglocsolókannával a kezében lépdelt végig az udvaron. Nagy figyelme volt neki, mert azt mondta mindig az óvó néni, hogy a kertben az is számít, ha valaki csendben néz és szeretettel figyel.
Az udvar egyik sarkában tegnap még alig látszott valami. Ott szórták el a gyerekek a fűmagokat, apró, barna szemeket, mint sok-sok pici búzavirágnyi álmot. Bence leguggolt melléjük, és úgy nézte őket, mint aki titkot hallgat. Egyszer csak a szél végigfutott a föld fölött, s a magok finoman meg-megzörrentek.
Bence hunyorított.
— Hát ti meg miért vacogtok? — kérdezte halkan.
A szél újra megsuhanva végigsimított a földön, s a magok úgy bicegtek a fúvás alatt, mintha valóban összehúzták volna magukat a hidegben. Bence szíve összeszorult egy kicsit. Tudta ő, hogy a magok nem beszélnek, mégis úgy érezte, mintha azt súgnák: „Kicsik vagyunk még. Még várnunk kell.”
Bence nem tétovázott. Elővette a kis lapátját, és olyan gyöngéden simított rájuk egy vékony földréteget, mintha puha takarót terítene feléjük. Nem nyomta rá erősen, csak épp annyira, hogy megvédje őket a csípős széltől. Aztán finoman megöntözte a földet, hogy a magok körül barátságos, nedves otthon legyen.
— No, így már jobb lesz — mondta mosolyogva.
Ekkor történt valami nagyon csodálatos. A föld tetején, ahol az imént még csak barna porszemek pihentek, apró zöld pihék jelentek meg. Olyanok voltak, mint mikor a mókusok bundája egy kicsit kibomlik a fülük mögött, vagy amikor a fűszálak először nyújtózkodnak hajnali álomból. Bence szeme felragyogott.
A közelben játszó gyerekek észrevették, hogy Bence valami különös dolgot látott. Odaszaladtak hozzá, mezítláb csippentve a hideg füvet, és sorra leguggoltak mellé. Volt, aki egészen közel hajolt, más csak nagy szemekkel bámulta a pici zöldeket.
— Nézzétek! — suttogta Bence. — Itt kezdődik a fű.
A gyerekek olyan csendben figyeltek, amilyen csend csak akkor szokott lenni, amikor valami fontos születik. A szél közben egyre enyhébben fújt, a nap pedig kibújt egy kacér felhő mögül, és aranyszínű fényt szórt az udvar sarkára. A kis zöld pihék mintha ettől még bátrabbak lettek volna.
— Nőnek, nőnek! — lelkendezett egyik kisgyerek.
— Mint a palánták a nagymamám kertjében! — mondta egy másik.
— Akkor ez egy tavaszi kertészmese gyerekeknek! — nevetett Bence, bár ő inkább csak gondolta ezt magában, mert a kertben minden szó könnyebben virágzik, ha nem kiabálják el.
Aznap délután még többször visszanéztek az udvar sarkába. A magok nem siettek, hiszen tudták a dolgukat. A föld alatt meleg helyet kerestek maguknak, és apró gyökereikkel kapaszkodtak, hogy egyszer majd fűszálként simogathassák a gyerekek lábát.
Bence pedig megtanulta, hogy a természetben a legkisebb dolgoknak is megvan a maguk ideje. Nem lehet őket siettetni, mint a futást vagy a játékot. A mag előbb pihen, aztán gyökeret ereszt, aztán kibújik, és csak utána lesz belőle puha, zöld rét.
Mire a nap lement, az udvar sarka már nem tűnt olyan üresnek. Egy apró, reményteljes zöldfolt pihent a föld szélén, mint egy titkos mosoly. Bence hazafelé menet még egyszer visszanézett, és a szalmakalapja alól elégedetten bólintott.
Tudta, hogy másnap is eljön majd meglátogatni a kis fűmagokat. És tudta azt is, hogy ha az ember szeretettel gondozza a földet, a föld szép lassan visszamosolyog rá.
