A csillagok zongorája és a királylány dala
Az éjszaka sötét leple lassan ráborult a messzi királyságra, ahol az erdők susogva meséltek a szélnek és a hold fénye ezüstös szőnyeget terített a palota tetejére. A tornyok között, egy apró ablak mögött, a hercegnő ült a nehéz mahagóni zongora mellett, melyet az apjától örökölt. Csak ő ismerte titkát: amikor az ujjai végigsiklottak a billentyűkön, a csillagok is megszólaltak a hangjával, mintha egy láthatatlan kórus kísérné minden dallamát.
Esténként, amikor a palota minden lakója már az álom ölelésében ringott, ő halk és szelíd melódiákat játszott. Egy-egy hangjegy úgy szállt fel az égre, mint egy apró csillagcsepp, hogy aztán a messzeségből visszatérve betöltse a birodalom minden zugát nyugalommal. A királylány elhitette magával, hogy zenéje segít majd megmenteni a világot a sötétségtől és a félelem árnyaitól.
Egy éjjel azonban, amikor különösen világos volt a hold, és a csillagok is kivételesen ragyogtak, a zongora hirtelen egy ismeretlen dallamot kezdett el játszani – nem a hercegnő ujjai, hanem mintha maga az ég teremtette volna. A zongora billentyűi önmaguktól mozdultak, míg lassan a levegő megtelt egy régi legendával, amit évszázadok óta megőriztek. A királylány meglepődve hallgatta, hogyan szólt a csillagok dala, amely megőrizte az elveszett városhoz vezető titkot.
– Ez a zene… – suttogta a hercegnő, miközben szívében furcsa, meleg érzés támadt. – A csillagok üzennek! Valami régóta elfeledett rejtély nyílik meg előttem!
Másnap reggel az udvarmester meglepve forgatta kezében a csillagos zongoralapot, amelyet előző este hagytak ott a hercegnő mellett. A szöveg olyan kivájt rajzolatokból állt, mintha maga a csillagkép mesélné el sorsát.
A hercegnő tudta, hogy el kell indulnia. Az erdőn és hegyeken túl fekvő titokzatos város után vágyakozott, ami egyszerre volt a csillagos ég és a föld találkozási pontja. Útnak indult hát, egyetlen társával, a régi zongoraszekrénybe rejtett furcsa térképpel, amely a meghitt dallamok mellett segítette őt az éjszaka rejtelmeiben.
Amint a hercegnő lépett előre a sötét erdőben, halk, gyöngéd muzsikát kezdett énekelni, és a csillagok mintha hallgatták volna minden szavát. Az éneke megnyitotta az ösvényt, mely egyre világosabbá és biztonságosabbá vált alattuk, míg végül megpillantották az elveszett város fehér falait, melyek a holdfényben úgy ragyogtak, akár a legfényesebb gyémántok.
– Itt végződik az út – mondta a hercegnő halkan, – de most kezdődik az igazi történet, amelyet a csillagok is dalra fakadtak.
A város kapujában állva a csillagok zongorája még egyszer felcsendült az éjszakában, és a királylány dala szállt fel az égre, hogy örökre összefonódjon a csillagoknak ajándékozott zenével. Így találkozott a múlt titka a jelen csodájával, és a zene lett a legszebb varázslat, amelyet valaha is hallott a világ.
