A csillagok altatódala

Az este puha takaróként borult a vidékre, s a hold fényes arca kíváncsian kukucskált be az ablakokon. A mezőn alvó virágok és fák között a csillagok lassan életre keltek, mintha apró tündérek gyűltek volna össze az éjszaka vásznán. Lassan, csendesen kezdtek énekelni, egy lágy, selymes dallamot, amit csak a legkisebb fül hallhatott igazán.

– Hallod, anya, mit dúdol a csillag? – kérdezte kis Emma, miközben az ölükben szunyókált.

Az anya mosolyogva simogatta meg a gyermeke haját, és halkan válaszolt:

– Az a csillagok altatódala, kisleányom. Minden este ezt éneklik, hogy megnyugtassanak minden gyereket, és álomba ringassák őket.

– És miről szól? – kérdezte Emma, szemeiben izgatott csillogással.

– Mesélnek a csillagok arról, hogy még a legnagyobb viharban is van béke, és hogy minden álmunk valóra válhat, ha hiszünk benne.

Ahogy a hold tovább emelkedett az égen, a csillagok éneke egyre halkabb lett, de mégis olyan mélyen ható, mint egy ölelés. Emma lassan becsukta szemeit, és álmaiba merült, ahol csillagok között táncolt, miközben a lágy dal belengi a végtelen égboltot.

A csillagok altatódala pedig tovább szállt az éjszakában, végigkísérve minden egyes kis szív dobbanását, míg a világ újra ébredt a nap első sugaraival. És így volt ez immár ősidők óta: a csillagok őrizték a békét, az álmokat és a gyerekek nyugalmát, egy örök, varázslatos dalban.