A cseresznyevirág rövid meséje

A kert végében állt egy sudár cseresznyefa, amely minden tavasszal rózsaszín felhőbe öltözött. Amikor a szél rázendített, a sziromtenger úgy hullt, mintha rózsaszín hó esne. A kislány minden nap odaszaladt, és a fa alatt forgott, nevetve kapkodta a szirmokat.

Egy reggel azonban a föld tele volt lehullott virágokkal, s az ágak már nem ragyogtak úgy, mint előző nap.

A kislány megszeppent, leült a fa tövébe.
– Miért hullik le ilyen gyorsan? – kérdezte elcsukló hangon. – Olyan szép volt… és már vége is.

A fa halkan megzörrent, mintha a levelek között egy lágy hang születne.
– Azért, mert a szépség néha nem marad sokáig – felelte. – De attól még nem lesz kevesebb.

– De én azt szeretném, ha mindig itt lenne – szomorkodott a kislány.

– Gondolj arra a napra, amikor először láttad, milyen vagyok virágzáskor – susogta a fa. – Emlékszel, mit éreztél?

A kislány elmosolyodott.
– Mintha a világ egy pillanatra csodává vált volna.

– Látod? – felelte a fa. – Az a pillanat benned marad. Nem hullik le, nem tűnik el. A rövid szépség emléke sokszor erősebb, mint az, ami mindig ugyanaz marad.

A kislány felállt, lassan végigsétált a lehullott szirmokon. Már nem tűntek olyan szomorúnak, inkább olyanok voltak, mint egy titkos ajándék, amit a fa a földre szórt.

– Akkor jövőre is visszajössz? – kérdezte.

– Minden tavasszal – felelte a fa.

A kislány bólintott, és miközben a nap áttört az ágak között, tudta, hogy van, ami rövid ideig tart, mégis örökké elkísér.