A béka és a vízililiom
A tó olyan csendes volt azon a nyári délutánon, hogy még a nádszálak is csak suttogva hajladoztak a szélben. A víz felszíne tükörként csillogott, rajta fehér és rózsaszín vízililiomok ringtak, mintha puhán lebegnének egy álomban.
A tó közepén, egy lapos kő mellett lakott Brekki, a béka. Brekki zöld volt, fürge és erős lábú, de volt valami, ami miatt mindig szorongott.
A hangja.
Amikor megszólalt, az egész tó zengett tőle.
– BREKKE-BREKKE-BREKKE! – harsogta néha akaratlanul is.
A víz rezgett, a halacskák ijedten siklottak odébb, és még egy csiga is egyszer lassabban húzódott vissza a házába.
Így Brekki egyre ritkábban szólt. Inkább csendben ült a kövén, és csak a lábát lógatta a vízbe.
Egy este, amikor a nap már aranyszínűre festette a tavat, az egyik vízililiom megszólította.
– Miért hallgatsz mindig, kis béka?
Brekki meglepetten pislogott.
– Te… beszélsz?
– Néha – felelte a vízililiom kedvesen. – De inkább hallgatok. És figyelek.
– Én is próbálok hallgatni – sóhajtott Brekki. – A hangom túl hangos. Elrontja ezt a szép csendet.
A vízililiom lágyan ringott a vízen.
– Szerinted a nád zaja elrontja a tavat?
– Nem – mondta Brekki.
– A tücskök ciripelése?
– Az sem.
– A szél zúgása?
– Az sem…
A vízililiom ekkor kicsit közelebb sodródott hozzá.
– Akkor miért gondolod, hogy a te hangod nem tartozik ide?
Brekki elgondolkodott.
– Mert… túl hangos.
Ebben a pillanatban megjelent egy szitakötő, és zümmögve körözött felettük.
A nádas susogott.
Messzebb egy hal csobbant.
A tücskök rákezdték esti dalukat.
A tó tele volt hangokkal.
– Hallod ezt? – kérdezte a vízililiom.
– Igen – bólintott Brekki.
– Ez a tó zenéje. Mindenkinek van benne hangja.
Brekki egy darabig csak nézte a vízen ringó virágot.
– És… az én hangom?
A vízililiom mosolygott.
– Nélküled hiányozna a legmélyebb hang.
Brekki nagy levegőt vett. A mellkasa kitágult.
Egy pillanatig habozott.
Aztán…
– BREKKE!
A hang végigfutott a tavon.
A víz gyöngén megrezdült.
És akkor történt valami különös.
Egy másik béka válaszolt a nádas felől.
– BREKKE!
Utána még egy.
– BREKKE!
Hamarosan a tó több sarkából is felhangzott a válasz. Brekki füle megremegett az örömtől.
A vízililiom halkan nevetett.
– Látod? Már vártak rád.
Brekki büszkén kihúzta magát a kövön, és most már nem szégyellte a hangját. Tudta, hogy amikor megszólal, a tó zenéje lesz teljes.
Aznap este a nap lassan lebukott a dombok mögött, és a csendes tónál megszületett egy különleges koncert.
Tücskök hegedültek.
Szitakötők zümmögtek.
A nád susogott.
És valahol a tó közepén egy boldog béka teli torokból énekelte a saját hangját a világba.
