A béka és a szitakötő versenye

A tó felszíne úgy csillogott a délutáni napfényben, mintha apró aranyérmék lebegnének rajta. A vízparti nádas között Breki, a zöld levelibéka lustán nyújtózkodott egy széles tavirózsa levelén.

Ekkor suhanó, kékes-zöld villanás hasított a levegőbe. Döngicsélve körözött fölötte egy szitakötő, akit a tó minden lakója csak Szellőszárnynak hívott.

– Mit bámulsz ilyen álmosan, Breki? – kérdezte, miközben ügyesen egyensúlyozott a levegőben.
– Azt, milyen szépen ugranak a hullámok – felelte Breki. – De te miért cikázol ennyit? Soha nem pihensz?
– Pihenni? Az unalmas! Nézd csak, milyen gyors vagyok! – büszkélkedett Szellőszárny, és egy pillanat alatt átsuhant a tó egyik partjáról a másikra.

Breki felhorkant.
– Gyors? Lehet, hogy repülni tudsz, de megnézném, hogyan boldogulsz a vízben! Én egyetlen ugrással átviszem magam a nádas egyik végéből a másikba!

A szitakötő megállt a levegőben, apró szárnyai olyan gyorsan rezegtek, hogy szinte láthatatlanok voltak.
– Akkor versenyezzünk! – mondta izgatottan. – A túlparti öreg fűzfáig!

Breki szeme felcsillant.
– Áll az alku!

A béka megfeszítette izmos hátsó lábait, Szellőszárny pedig kissé magasabbra emelkedett.

– Egy… kettő… három! – kiáltotta mindkettejük helyett egy kíváncsi vízisikló a part széléről.

Breki hatalmasat ugrott, majd még egyet, és még egyet, minden csobbanásnál apró vízgyöngyöket repítve a levegőbe. Szellőszárny közben elindult, mint egy kilőtt nyílvessző, könnyedén siklott a tó felett.

A szitakötő hamar a fűzfához ért, és diadalmasan körözni kezdett.
– Győztem! Győztem! – kiáltotta.

Néhány pillanattal később Breki is megérkezett, kissé lihegve, de elégedetten.
– Szép volt – mondta, és lehuppant egy nedves kőre. – De azért nézd csak!

Ezzel visszafordult, és egyetlen nagy ugrással belecsobbant a vízbe, majd eltűnt a felszín alatt. Szellőszárny hiába kereste, csak a hullámok fodrozódását látta.

Egy kis idő múlva Breki jóval odébb bukkant fel, egy vízililiom árnyékában.
– Na, ezt csináld utánam! – kurjantotta.

Szellőszárny zavartan nevetett.
– Én… hát… a víz alá nem igazán tudok menni.

Csend lett egy pillanatra, csak a szél susogtatta a nádas leveleit.

– Azt hiszem – szólalt meg végül a szitakötő –, te a vízben vagy verhetetlen.
– És te a levegőben – bólintott Breki. – Talán nem is ugyanabban kell győznünk.

Szellőszárny mosolygott, és leereszkedett mellé a kőre.
– Akkor inkább legyünk barátok, nem?
– Az sokkal jobb verseny – felelte Breki. – Abban mindketten nyerünk.

A nap lassan lebukott a fűzfák mögött, a tó pedig megőrizte két új barát nevetésének halk visszhangját.