A barlang előtti döntés

A barlang mélye még őrizte a tél hosszú álmának melegét. A levegő sűrű volt és szelíd, mintha takaró borulna minden gondolatra. A medve lassan megmozdult, nagy teste megnyikordult a kövek között, és amikor kinyitotta a szemét, először csak a sötétség pislogott vissza rá. Aztán valami más is megjelent: a barlang szájánál egy hosszúkás, remegő árnyék.

A medve felült. Álmosan hunyorgott, és figyelte, hogyan nyúlik az árnyéka végig a köveken, mintha külön életre kelne.

– Te meg ki vagy? – morogta mély hangján.

Az árnyék persze nem válaszolt, csak megmozdult, ahogy odakint a nap egy kicsit feljebb kúszott az égen. A medve felszimatolt. Hideg volt még a levegőben, de valami más is keveredett bele: nedves föld szaga, olvadó hóé, rügyek ígérete.

A barlang bejáratán túl a világ halfényben úszott. A fák ágai csupaszon meredeztek, de a gyökereknél már csordogált a víz. Egy szajkó csapott át a levegőn, rikácsolva, mintha hírt hozna.

– Még túl korán van – dörmögte a medve, és visszanézett a barlang sötétjébe. Ott volt a csend, a biztonság, az álom puha pereme.

Ekkor egy vékony hang szólalt meg kintről.

– Medve! Már ébren vagy?

Egy mezei egér kukucskált be, bajsza csupa dér volt.

– Talán – felelte a medve. – De nem tudom, minek kellene most kint lennem.

– A nap másképp süt – mondta az egér. – De a fagy még visszatérhet. Én már láttam ilyet.

A medve elgondolkodva nézett az árnyékára, amely most rövidebb lett. Egy lépést tett előre, mancsával megérintette a hideg követ.

– Ha kimegyek, és visszatér a tél, éhes maradok – mondta. – Ha bent maradok, talán elszalasztom a tavaszt.

Az egér vállat vont.

– Az idő nem szalad el. Csak akkor indul, amikor ideje van.

A medve leült. Hallgatta a csendet, amelyben már ott zsongott valami alig hallható nesz, mintha a föld magában számolna. Behunyta a szemét, és hagyta, hogy a lélegzete lassú legyen.

Órák teltek el, talán csak egy pillanat. Amikor újra kinyitotta a szemét, az árnyéka már egészen másként feküdt a köveken. A levegő melegebb lett, és a szajkó helyét méhek zümmögése vette át.

– Most – mondta halkan a medve.

Felállt, kilépett a fénybe, és a nap már nem visszatartotta, hanem hívta. Mögötte a barlang megmaradt annak, ami volt: menedéknek. Előtte pedig ott nyílt a tavasz, pontosan akkor, amikor készen állt rá.